Hol a helyed kis facsemete? (Tanmese szülőknek)

Egy terebélyes, lombos erdő közepében élt egyszer egy sudár tölgyfa. Ezt a tölgyfát tartották a legnagyobbnak és legidősebbnek széles e vidéken.

Az erdő vadjai, madarai mind csodájára jártak, s nagy tisztelet övezte körös-körül. Azt tartja a szóbeszéd, hogy még a régi időkből való volt, és állítólag tőle származik az egész erdő s annak minden fája. Boldogok voltak azok a fák mindahányan, igazi közösséget alkottak. Lombjaik összekapaszkodtak, gyökereik összefonódtak mélyen lent a földben, s így együtt ellenálltak minden szélnek, viharnak, bajnak. Otthont adtak ezernyi madárnak, s menedéket nyújtottak ennél is több vadnak. Mindenki érezte, hogy ez így van rendjén, amióta az Úr ezt a sorsot rájuk rótta.

Az ősz derekán az öreg tölgy szórta termését, ahogy már teszi ezt száz- meg száz éve mindig az év ennek szakában. Hogy újabb és újabb facsemetékkel gyarapítsa az erdőt. Ebben segítségére van az állatok és a madarak népes hada, valamint öreg barátja, a szél is. Mindenki tudja a dolgát, és a magokat szétszórják szerte a nagyvilágban, mindenhova ahol csak társaik élnek. Ámde egyszer, midőn egy kis cinege is ki szerette volna venni részét a feladatból, apró csőrében csak nagy nehézségek árán tudta megtartani a terményt. Felröppent ugyan vele, de egy idő után minden igyekezete ellenére a makk kicsúszott a csőréből egyenesen egy sötét fenyőerdő közepébe. Viszont a kis magocska mit sem sejtve ágyazta be magát a földbe, s szenderült mély téli álomra.

Következő tavasszal ki is hajtotta első zsenge ágacskáját, és nőttön-nőtt becsülettel, ahogy rendelve van az számára. De amint kezdte észlelni maga körül a világot, nem értette, miért különbözik társaitól. Nem értette, miért más az alakja, a levele vagy éppen a törzse. A környező fák ezt sokszor szemére is vetették. Beletörődött hát sorsába, s azt hitte, hogy valóban őbenne van a hiba, mert másképpen néz ki, másmilyen, mint környezete, ezért csak másodrendű lehet tűlevelű társai között. Egyszer viszont ennél is nagyobb rémület fogta el, mivel eljött számára élete első ősze, amikor lombfa lévén levetkőzi nyári öltözetét, és téli álomra szenderül az anyatermészettel együtt. Hihetetlenül megriadt szegény, amikor lehullott első levele. Nem értette, mi és miért történik vele. Hogy is érthette volna szegény, hiszen nem mondhatta el neki senki hozzá hasonló, aki értette volna őt. Napról napra egyre kopárabb lett koronája, és emiatt ő is napról napra többet szégyenkezett, sírt. Környezete rendszeresen gúnyt űzött belőle. A tél beálltára már rajta nevetett az egész erdő, de még csak megvédeni sem tudta magát zavarában. Meggyőződésévé vált, hogy benne van a hiba, és éjszakákon át fohászkodott teremtőjéhez, hogy bárcsak ő is fenyőnek született volna.

Teltek, múltak az évek, a kicsi fácska pedig szépen felcseperedett. Erős, sudár fa lett belőle, pompásan sűrű lombú. Sorsa ellen mit sem tudott tenni, egyszerűen beletörődött, és megtanult élni gátlásaival. Csak a madarak híreiből értesült időnként, hogy valahol távolabb ezer meg ezer hozzá hasonló fa él boldogan. Gyakorta mélázott el ezen, de megérteni sosem tudta, miért nem lehet ő is köztük, s miért nem lehet igazán önmaga.

Hogy mi a mese tanulsága? Azt döntse el mindenki saját maga, és okuljon is belőle. Okuljunk mindannyian, hogy ne tegyük ki gyermekeinket a kis facsemete sorsának, inkább válasszunk nekik saját környezetüket, MAGYAR ISKOLÁT!

Csonka Ákos