Kék „monterka“, kézikocsi és papírhegyek

Komárom Ferikéje 60 éves

Egy város képét nemcsak patinás épületek, szobrok, parkok teszik színesebbé, hanem a benne élő érdekes emberek is. Sokféle okból válhatnak híressé, ki túlzott szorgalma miatt, ki elhanyagolt külseje okán. Ami viszont közös bennük, az a másság, az átlagtól való eltérés. E tulajdonságuk teszi őket érdekessé pozitív vagy negatív értelemben. Elválaszthatatlan figuráivá válnak lakókörnyezetüknek és a városképnek. Komárom sok ilyen érdekes figurával dicsekedhet.

Évtizedekig volt része a város hétköznapjainak. Jellegzetes kék „monterkájáról“ és a maga előtt tolt kétkerekű kézikocsijáról már mindenki messziről megismerhette. Egészségi állapota miatt volt más, mint a többiek, erről nem tehetett. Amivel viszont ő járt sokak előtt, az a mérhetetlen szorgalma és munkabírása volt. Nem kényszerből szorgoskodott, teljes rokkantnyugdíjasként akár a napot is lophatta volna. Nem tette.

Egyszer csak eltűnt a város utcáiról. Ennek már hét éve. Sokunknak hiányzott, mégis elkönyveltük, hogy nincs többé. Aztán robbant a hír! Ferike, alias Nokedli él és virul, most tölti be kereken 60. életévét. Ennek alkalmából látogattuk meg szűkebb családja körében, hogy felköszöntsük és megtudakoljuk, mi történt vele.

A látogatásra Belokostolská Kallós Dankával, az „ Év nővérkéjével”, Ferike ápolónőjével érkeztem. A hatodik emeleti lakásban Ferike és édesapja, húga Milka és unokahúga Mónika vártak bennünket. Ferikét és családját már vagy öt és fél évtizede ismerem, így gyorsan átestünk a formaságokon, és beszélgetni kezdtünk.

– Mi történt veled? Hová tűntél? – kezdtem a kérdezősködést, mire Milka válaszolt.
Ferikének hét évvel ezelőtt agyvérzése volt, emiatt volt kénytelen abbahagyni a mindennapi munkát. Édesapjával együtt ápolásra szorulnak, amit a családtagok egymás között megosztva látnak el. Nagy segítség, hogy Danka az ápolónője mindkettőjüknek, a bátyám számára ünnepnap minden látogatása. Ferike egészségesen született, de nyolc hónapos korában agyhártyagyulladás támadta meg, és egész életére nyomot hagyott az egészségi állapotán” – adta meg a választ Milka kimondatlan kérdésemre.

A beszélgetést az ünnepelttel folytattam.
– Évtizedekig gyűjtötted a papírt. Hogyan és mikor kezdted ezt a munkát?
– Már nagyon korán, úgy hét-nyolc éves koromban. De nem a papírgyűjtéssel kezdtem. Az egykori Zsákutca elején laktunk. A nem messze levő Nádor utcai kisegítő iskolába jártam. A szomszéd utca rögtön a Duna- rakpart volt, sokszor sétáltam arra tanítás után. Itt volt Farkas néni üzlete, ahol a környékbeliekkel együtt a télire való krumplit vásároltuk. Láttam, hogy az emberek milyen nehezen cipelik haza a zsákokat. Eszembe jutott, hogy édesapám nemrég vett egy kétkerekű kézikocsit. Felajánlottam Farkas néninek, hogy segítek az embereknek hazaszállítani a burgonyát. Örömmel fogadta a javaslatomat. A papírgyűjtést csak jóval később kezdtem, mikor az utcákat járva láttam, hogy mennyi papírhulladék hever szerteszét a városban. Összeszedtem, leadtam a gyűjtőhelyen, s a kapott pénzt édesanyámnak adtam.

– Iskolába szerettél járni?
– Hát, nem nagyon. Sokkal jobban szerettem dolgozni. Iskola után jóformán már minden napra akadt valamilyen tennivalóm. Alig vártam, hogy véget érjen a tanítás. Fogtam a kézikocsit, aztán az utcákat róva kerestem a munkát. Mindig akadt valaki, akinek segíthettem. Szerettem még fát vágni, és disznóvágásokba is sokszor hívtak segíteni. Még plakátragasztó is voltam az egykori Szakszervezetek Házában. Soha senkinek nem mondtam nemet, ha segítségről volt szó.

Ekkor Milka húga vette át a szót.
– Négyen voltunk testvérek: mi hárman lányok és a bátyám. Szüleink szorgalmas emberek voltak. Édesapánk nagyon sokat dolgozott, hogy minket tisztességesen felnevelhessenek. Ferike munkamániáját valószínűleg édesapja példája is elősegítette. Rövidesen már nemcsak a környékbeli üzletek alkalmazottai fogadták el a segítségét, hanem városszerte távolabb is. Az apró szívességek mellett már komolyabb feladatokkal is ellátták. Miután jobban megismerték, és látták, hogy szavahihető és becsületes, a postát is intézte, sőt a napi bevétel postai vagy banki feladását is rábízták. Soha nem csalódtak benne. Megtörtént, hogy az üzlet hátsó részében egy elejtett zacskóban megtalálta a napi bevételt, amit az üzletvezető veszített el. Kétszázötvenezer korona volt a borítékban. Ferike hiánytalanul visszaadta a pénzt jogos tulajdonosának. Nagy volt a meglepetés és az öröm, s persze a dicséret sem maradt el, még a család is részesült belőle – mondta elismerően Ferike húga.

– Ferike, hány kocsit nyűttél el ennyi év alatt? – folytattam a kérdezősködést.
– Csak kettőt. Nagyon vigyáztam rájuk. Ha valami elromlott, rögtön megjavíttattam. Az egykori gázgyár vagy a VII. lakótelepi volt Agrozet műhelyeiben mindig készségesen segítettek.”

– Sokat dolgoztál életedben. Sajnos megbetegedtél, ezért gyógyulnod és pihenned kell. Mivel töltöd a napjaidat?
– A munka nagyon hiányzik. Dolgoznék még szívesen, de már nem bírnám. Pedig a kézikocsim lent vár a pincében. Gyakran kell orvoshoz járnom, ezt nem nagyon szeretem. Sokkal jobb, ha Danka nővér jön hozzánk. Jól elbeszélgetünk, tőle még a „szuri“ sem fáj. Csak a gyógytornához nincs mindig kedvem. Pedig jót tesz, tudom. Ha jó az idő, még sétálunk is a környéken. Sosem vagyok egyedül, a húgom és az unokahúgom lelkiismeretesen gondoskodnak rólam. Testvéreim, Marika és Gabika is gyakran meglátogatnak. Külön öröm számomra, ha a gyerekek is jönnek. Nagyon szeretem őket, jól elbolondozunk együtt. Táncolunk is, ők még a tornázásra is könnyen rábeszélnek.

– Ha nem is dolgozhatsz, itthon sokat segítesz, például a takarításban.
– Segítek a lányoknak takarítani, sőt porszívózni is szoktam. De bevallom, nézni azért jobban szeretem!

– Biztos vagyok benne, hogy nem szoktál unatkozni.
– Egyáltalán nem. Leginkább tévénézéssel töltöm el az időt. Nagyon szeretem azokat a műsorokat, amelyekben gyerekek szerepelnek. Kedvenc sorozataim a Rex felügyelő és a Mr. Bean. A filmek közül Bud Spencer és Terence Hill bunyós komédiáit kedvelem. A papával együtt a Muzsika TV műsorait nézzük legszívesebben.

– A város utcáit úgy ismered, mint a tenyeredet. Melyik Komárom tetszik jobban, a régi vagy az új?
– A régi Komárom sokkal szebb volt. Főleg a macskaköves utcákat szerettem. Talán ezért is a kedvenc dalom a „Járom az utam, macskaköves úton“. Mindig örömöt okoz, ha hallom ezt a dalt. Az egykori komáromi utcákat juttatja eszembe.

– Sokan emlegetik még, milyen dühös voltál, ha rosszakaróid „nokedlinek“ csúfoltak. Mi volt ennek az oka?
– Nem válogatok az ételek között. Mindenevő vagyok. A családom minden jóval ellát. Kedvencem a mákos tészta. Egyvalamit azonban kimondottan utálok, sosem ettem meg: ez a nokedli. Nem értettem, miért kellett ezt mindig eszembe juttatni. Senki se csodálkozzon, ha ezért rettentő dühös voltam.

– Sokan vagyunk, akik örömmel halljuk a jó híreket rólad. Mit üzensz a komáromiaknak?
– Mindenkinek üzenem, hogy legyenek jók egymáshoz! Dolgozzanak sokat, én is azt tenném, ha nem betegedtem volna meg. Mert dolgozni a legjobb dolog a világon.

(pt)