„-Maga náci? -Miért, maga bohóc?”

A VIII. Komáromi Egyetemi Napok keretén belül, a Selye János Egyetem és Hallgatói Önkormányzat szervezésében hatalmas buli helyszínéül szolgált a révkomáromi Városi Sportcsarnok. Magyarország egyik legnépszerűbb zenekara, a huszonkét éves Republic adott koncertet. Miközben az előzenekar, az Undermind hangolta a látogatókat, a kulisszák mögött mi a sztárfellépő extravagáns basszusgitárosával-énekesével, „állatidomárjával”, Boros Csabával beszélgettünk.

-Immár huszonkét éve töretlen a sikeretek, pedig oda-oda mondogattok. Igaz, burkoltabb formában. De aki rendelkezik egy kis sütnivalóval, könnyen megértheti, kire-mire is célozhattok a szóképekkel…

Az oda mondogatás, pirítás esetünkben a sorok közt meglapuló gondolatiság. Számunkra kulcsfontosságú, ami a szövegeket is illeti, hogy a dalaink mellett ne szaladjanak el az emberek. Hanem fűzzék tovább a gondolatmenetet, elemezzék. Mindenki számára jelentenek valamit, mondhatnám egyénfüggő. Van aki ezt érzi ki belőle, van aki azt. Lényeg az, hogy gondolatokat tudjunk sugallni, érzéseket közvetíteni az emberek irányába.

-Kormányok, épp aktuális „hatalmak” jönnek-mennek, de Ti mindig ott vagytok a toppon. Minek köszönhető ez?

A közönség szimpátiája épp onnan ered, hogy nem szolgáljuk ki a hatalmat. Arra ott vannak mások, s akad belőlük elég. A zenekar megpróbált kifelé apolitikus maradni. Az más kérdés, hogy belülről mit érzünk, hisz az egyénnek megvan az a szuverén joga, hogy milyen irányvonalat próbál követni az agyacskája, de ezt nem hozzuk nyilvánosságra. A dolgokat az elmúlt évek során úgy próbáltuk szelektálni, hogy akiknek játszunk, lehetőleg jó emberek legyenek. Úgy vélem, az emberek igazi megrontója az, hogy a társadalom, médiumok napirenden foglalkoznak a politikával. Undorító dolog. A politikusoknak az lenne a dolguk, hogy csendben műveljék, amiért a zsíros fizetéseket kapják, és egy ország az adott körülményekhez mérten jól éljen. Úgy munkálkodjanak, hogy mi, „halandó emberek” ne is tudjunk róla. Gondolom,  ilyen napi „sztárok” nem hiányoznának senkinek.

-Rákanyarodva a zenei csapásvonalra, 33 nagylemezt adtatok ki. Van kedvenc Republic-lemezed?

Ja, és érdekesnek fogod tartani, hogy talán a legkevésbé ismertről van szó. Ez a hanghordozó nem is „aranyozódott” be. A „Hahó Öcsi!!!”-ről beszélek. 1993-ban jelent meg, és ez áll hozzám a legközelebb. Azért is, mert nevezhetnénk korszakosnak, mivel még bakeliten dobtuk a piacra, és a zenekar életében is nagy beccsel bírt. Ezen megtalálható pl. a Fényes utakon című zeneszám, vagy a Micimackó-feldolgozás. Kapaszkodónak, dobbantónak is használtuk akkoriban, összeszedtünk mindent, és sikerült. Az azt következőbe apait-anyait „belecsöpögtettünk”. A Disco című, amelyen a 67-es út is hallható, már kiugrott és platina lett.

-A 2011-es, legújabb lemezeteknek érdekes címe van, és ha jól értesültem róla, a története is komikus…

Te tudsz valamit. Miért, maga bohóc? címet kapta. Mulatságos történet. Ha szeretnéd, röviden vázolom. A zenekarnak rengeteg barátja van Európa-szerte, sőt…Ez egy kisvárdai spanunkhoz köthető. A srác kocsmáros, motoros, dobos, szóval nagy arc. Kisvárdán volt egy színházi találkozó a Művházban. Nyár, tomboló hormonok és kánikula. A portékáit kipakolta egy lakókocsiba, majd árulni kezdte. Szomjas emberek megrohamozták, ittak minden A-val kezdődőt. A sört, a bort, a pálinkát, amit kell. És ahogy a haverunk festett: bakancs, terepszínű nadrág, sörhas, süni haj, az elmaradhatatlan napszemüveg és a mocija is mellette. Egy mindenki átal ismert, a művészi érdemei által elismert színésznő, aki szintén extrán szokott ruhákat válogatni, elé toppant. Végigmérte a kocsmárosunkat, és csak egy kérdést tett fel: „Maga náci?” Kérdésre-kérdéssel válaszolt, ami így hangzott: „Miért, maga bohóc?”

-Kontra-rekontra? Remek, és megtudhatnánk az erősen extravagáns, élénk színekben pompázó művésznő nevét, aki ezt a kérdést intézte, és a másikat kapta „válaszul”?

Persze. Bár ezt nem igazán szoktuk publikáltatni-medializáltatni, de mivel Ti vagytok, legyen. Eszenyi Enikőről van szó.

-A legnagyobb volumenű éves koncertjeitek a sajtószabadság, forradalom, szabadságharc napjára szoktak esni. Március 15-ére. Vajon miért?

Pofátlanul kisajátítottuk, bár talán sok rajongónk nem bánta ezt az idén sem. Szegeden, ahol fullos nézőtér előtt zenéltünk. Feltettük a kérdést magunkban: ki az, aki játszhatna ezen az ünnepen? Meg is válaszoltuk hamar: MI! Nagy mellénnyel beálltunk, és az évek folyamán immár tradíciónak nevezhetjük és el is várják tőlünk.

-Európán kívül kiruccantatok a tengerentúlra is. Milyen élményekkel jöttetek haza?

2010 nagyon mozgalmas év volt. Az Aréna-koncert után(ami „véletlenül” márc. 15-ére esett), áprilisban a tengerentúli magyarok meghívására repcsire szálltunk, és felejthetetlen dolgokat éltünk át New Yorkban és környékén. Három kint élő magyar srác szervezte az egészet. Egyikkel állítólag közel egy évtizede együtt italozgattunk még Zalabércen. Nagyon profi volt minden, a tenyerükön hordoztak bennünket. A koncertek után még pár napot kint is töltöttünk. Ami az előadást illeti, hihetetlen. Szeretet, rajongás, tömve minden. Velünk énekelték a dalokat. Óriási volt, emberek! Azt át kell élni, elmondani nem lehet. Totálisan feltöltött mindenkit a zenekarból. Mi rengeteget játszunk határon túli magyaroknak, mint azt tesszük nemsokára Révkomáromban is. De…Ott, Amerikában derült ki számomra, hogy ez a „határon túliság” nagyobb távlatokban is működik. Furcsa volt találkozni olyan emberekkel, akiket nem láttam hosszú éveken keresztül, és ott vannak. Ezek az emberek nem azért mentek el, mert egy olyan fajta csapdába kerültek, mint amibe Magyarország az első világháború után. Nem! Gyakorlatilag, a munkanélküliség csapdájába kerültek. Elmentek, és megpróbálnak pénzt keresni. Szerencsét próbálnak, és szinte aranyásók. Utána Londonban és Dublinban játszottunk, szintén „zenész”! Frenetikus volt. Az emberek szinte sírtak, amikor felcsendült a 67-es út, vagy a Szeretni valakit valamiért. Abban a pillanatban azt éreztük, hogy mi vagyunk az a „híd”, ami összeköti őket Magyarországgal.

-Nemrég napvilágot látott az új videoklip is. Kóborló szél…

Nem semmi, Te már erről is tudsz? Én csak az egészet „felbasszusoztam”, az érdem inkább Tóth Zoli barátomé. Kalandos körülmények során felfedeztünk egy tizennégy éves kislányt, Bordács Anasztáziát(Sziszit). Egy borsodi kis településen játszottunk. Az igazgató néni megkért, hogy hadd énekeljen már a leányzó egy dalt velünk közösen. Ilyesmi gyakran előfordul, hogy kisgyerek felszalad. Örülünk, poén, a szeretet megnyilvánulása mindkét részről. De itt, láss csodát! Feljött a kislány, Cipő pedig valamilyen oknál fogva levonult, amit a mai napig nem értünk, és ő sem nyilatkozik a témában. Néztünk egymásra a többiekkel, no most mi lesz? Se Cipő, se semmi. Botrányszag volt a levegőben. Elkezdtük a nótát, és a gyerek olyan gyönyörűen, professzionális módon elénekelte, hogy köpni-nyelni nem tudtunk, és a mai napig emlegetjük. Ennek lett folytatása. Írtunk neki egy dalt, Kóborló szél címmel, amely azóta elérhető videoklip formában is. A szárnyaink alá vettük a kis hölgyet, és meglátjuk. Megérdemli!

-Miben változtatok az elmúlt huszonkét év során?

Rengeteg minden történt, formálódtunk, tapasztalatokat szereztünk, de hosszasan sorolhatnám. Az idő nem szaladt el nyomtalanul. Azt hiszem, mind-mind benne van a Republic mindennapjaiban, dalaiban, szövegeiben. Végtelenül örülünk, hogy visszacsatolásként a fiatalok meghívására újra Révkomáromban lehetünk, és talán már a piát nem is bírjuk úgy, mint régen, de arra mérget vehetsz, hogy flottul a húrok közé csapunk!

(szöveg: ha, fotó: Agyhi, Look magazine)