Magyarság és matematika-Oláh Györgyre emlékezünk

Hetvenkét éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt egy fonyódligeti matematikatáborban a Felvidéken és az egész Kárpát-medencében nagyon népszerű és szeretett Oláh György, komáromi középiskolai matematikatanár.

Portálunk a hetvenedik életjubileuma alkalmából készített írással emlékezik a nagyszerű emberre, pedagógusra, barátra!

„Az én hazám áldva-verve is a megmaradt örök Magyarország, még akkor is, ha a szülőföldem Felvidék(a komáromszentpéteri táj), amely mindig haza vár. Tágabb értelemben a Kárpát-medence, ahol szintén otthon érzem magam, mert üzen a táj, még akkor is, ha olykor nagyon fáj…” (Oláh György)

 

-Tanár Úr, megtudhatnák valamit a gyökereiről, gyermekkoráról?

1940. május 10-én születtem Komáromszentpéteren, amely akkor Magyarország területéhez tartozott. A gyermekkorom szeretetben, békességben telt, hogy a családi vonatkozást említsem. Szüleim áldott emléke lebeg lelki szemeim előtt, amikor próbálok visszaemlékezni erre az időintervallumra. Anélkül, hogy külön tanulmányozták volna a nevelés „technológiáját”, köszönettel tartozom nekik, mert tisztességben, becsületben cseperedtem, s rendszeresen bevontak a fizikai munkába is. Nyári vakációim is többnyire kétkezi munkával teltek, ami a későbbiekben csak a javamra szolgált. Nyilvánvalóan furcsa, s egyben elszomorító szituáció alakult ki 1946-ban. Barátaim nagy részét „felpakolták” egy teherautóra, és kitelepítették Magyarországra. Ez egy kisgyermek életére nézve nagy mértékben negatív hatást gyakorolt-traumaként fogtam fel, és végigkísérte az egész eddigi munkásságomat is. Az igazságtalanság ami velük, velem történt, a későbbiekben is mélyen bennem élt, él a mai napig. Nem járhattam mindjárt magyar iskolába, mert a hontalanság évei alatt ilyen intézmények sajnos nem voltak. Az édes anyanyelv nagyon hiányzott, amit szüleim és pedagógusaim próbáltak kompenzálni. Csepiga házaspárt emelném ki közülük leginkább. Délelőtt a kötelező szlovákoktatás folyt, délután a magyar foglalkozások, amelyek keretein belül elsajátítottuk az írást, olvasást az anyanyelvünkön. Hamvas István esperes plébános hittanóráira is szívesen emlékezem. Nem beszélve arról, amikor már magyarul tanulhattunk. Olyan kitűnő tanítóink voltak, mint Varga Móric, Molnárné Kardhordó Mária, akik bevezettek a számok birodalmába, és megszerettették velem a matematika rejtelmes, de számomra oly érdekes világát…

 

-Az általános iskolai évek után következtek a közép-, főiskolai tanulmányai…

A tanulmányaimat a Komáromi Magyar Gimnáziumban, akkori 11 éves iskolában folytattam. Bátyám, Oláh Imre már akkor ott tanított. Jó érzékkel, nagy kedvvel oldotta a feladatokat, és engem is bevont ebbe. Kilencedikben Somogyi István tanított, majd Czókoly Béla vette át a matematika oktatását, aki tömegesen tudott jó alapokat biztosítani a főiskolai élethez. A komáromi diákévek megalapozták azt az elhatározást, hogy egyetemre jelentkezzem. Mindenképpen tovább szerettem volna tanulni.1961-ben végeztem Pozsonyban, a Pedagógia Főiskolán, matematika-földrajz szakon. Kiváló matematikatanáraim voltak ott is. Mivel a szlovák tudásunk eléggé hiányos volt, sok esetben megengedték, hogy magyarul vizsgázzunk. Semmilyen előítélettel nem voltak irántunk, sőt ahol tudtak, segítettek. Pl. vizsgáztam úgy is, hogy megállapodtam az előadóval, hogy egy szót sem fogok szólni, csak papírra vetem a megoldásokat. Inkább a földrajz jelentett gondot, mert nem azt mondtam, amit gondoltam, hanem ami épp „sikerült”.

 

-Pályakezdése, gazdag pedagógiai tevékenysége?

1961-62-es tanév már a Dunaszerdahelyi járásban található községben, Ekecsen talált. Először a kassai régió területére, Nagyidára helyeztek. El is indultam nagy csomagokkal felpakolva Kassára, de a szüleim idősebbek voltak, kérvényeztem, hogy erre a tájra jöhessek, mint kezdő pedagógus. Nem szerettem volna az otthontól, szeretteimtől, barátaimtől távol maradni, mivel nagyon kötődtem hozzájuk. Egy év általános iskolai tanitással vette kezdetét a pedagógiai tevékenységem, utána berukkoltam katonának. Miután a katonai évek véget értek, hazajöttem a Komáromi Gimnáziumba, mivel üresedés volt, így a régi tanáraim is a kollégáimmá váltak. Az első intézmény volt, ahol pár év után már olyan eredményeket tudtunk elérni a tanítványaimmal különböző versenyeken, ami kimagaslott. Nyolcan voltak eredményesek a matematikai olimpián. Úgy jellemezték a pozsonyi olimpia-bizottságnál, hogy a a „magyar iskolák nagy áttörése”. Kezdtek megjelenni az érdekes diákmegoldások. Bátyámmal karöltve szakköröket vezettünk, amelyek keretein belül többlettudáshoz juttatuk a matematikához affinitást érző gyerekeket. Célunk az volt, hogy a magyar nemzetiségűek becsülettel megállják a helyüket az idegen nyelvű felsőoktatási tanulmányaik során. A Komáromi Gimnáziumban eltöltött időszak után Nyitrára kerültem. A diákjaim matematika versenyein elért eredményei is közrejátszottak abban, hogy felfigyeltek rám, így következő állomásként a Nyitrai Pedagógiai Főiskola Matematika Tanszékén tanítottam. Ezt az időszakot tartom a pedagógusi munkám mélypontjának, mivel idegen környezetben kellett helytállnom magyarként. Kiszolgáltatott helyzetben kellett bizonyítanom oktatóként. Nehézséget, konfliktust okozott az is, hogy bejáró voltam. Nem éreztem ezt olyan alkotói légkörnek, amit egy főiskolától joggal elvárhatnánk. 1978-ban, amikor „elfogytak” a magyar hallgatók, visszatértem Komáromba. Mivel a régi helyemet már betöltötték, az Ipari Szakközépiskolában kaptam állást.

 

-Az Ipari Szakközépiskolában szinte „megreformálta” a matematika oktatását…

Fogalmazhatnánk így is. Szinte mindent elölről kellett kezdenem. A pedagógiai munkám alapját a gazdag magyar szakirodalom jelentette, és gyümölcsöző kapcsolatot ápoltunk magyarországi előadókkal, szakemberekkel is. Kevesebb óraszámban tanították a matematikát, így délutáni szakkörökkel próbáltam a diákokkal behatóbban foglalkozni. A kevés kötelező óraszám azt a tényt sugallta, hogy a matematikát csak kiegészítő tantárgyként kezelik a szaktantágyak kiszolgására, de engem nem varázsolt el ez a technokrata szemlélet. 1978-tól nyugdíjaztatásomig, 2000-ig ott tanítottam. Tanítványaimmal kiváló eredményeket értünk el matematikai olimpiákon és a Középiskolai Matamatikai Lapok(KöMaL) pontversenyein. Arra késztetett, hogy kimozduljunk ebből az ingerszegény környezetből. Minden lehetőséget megragadtam, amit csak tudtam az előrelépés érdekében. A világhírű magyar matematikaoktatás, szakirodalom vonzáskörébe kerültünk. A tanitványaim eredeti megoldásokkal rukkoltak elő, ami a magyarországi szakirodalom, intenzív kapcsolatok nélkül nem jöhetett volna létre.1991-ben létrehoztuk a Nagy Károly Matematikai Diáktalálkozót, amin a Kárpát-medence különböző részeiből vesznek részt tanárok, diákok egyaránt.

 

–Mit jelent számára a matematika?

A matematika számomra hivatást jelent. Céltudatos, logikus tevékenységet és szórakozást. Ez a tudományág egy ponton túl már költészet. Ami domináns szerepet játszik, és igazán érdekel: a régi feladatok új, és a új feladatok régi megoldásai egyaránt. Vagyis az adott problémának többféle aspektusból történő megközelítése. Szerettem volna minél hatékonyabban átadni a tudást a diákjaimnak, és megszerettetni a tantárgyat, amennyire lehetséges. Nem matematikát tanítunk, hanem gyerekeknek tanítjuk a matematikát, figyelembe véve a befogadóképességüket. Nem teherként szerettem volna a vállukra helyezni, hanem egyfajta logikus gondolkodásmód kialakitása, átadása volt a célom, amit egyéb területeken is tudtak kamatoztatni. A tehetség az egyén számára nagy kincs. Az adottságot, tehetséget kibontakoztatni, felszínre hozni: ez egy tanár fő feladata! Mindenkiben próbáltam ezt kutatni, és elégedettség töltött el, ha más területeken is tudtak diákjaim eredményeket felmutatni. Próbáltam érdekessé tenni az óráimat, a differenciált oktatás híve voltam. Olyan problémákat vetettem fel, ami „megfogta” a gyerekeket. Az érdeklődés felkeltését, és annak továbbvitelét tartottam elsőrendűnek.

 

Oláh György több évtizedes alkotó munkáját nemcsak diákjai, hanem a szakma is díjazta. 1985-ben a budapesti Bolyai János Matematika Társulat Beke Manó emlékdíjjal honorálta, majd Komáromban a Polgármesteri dijat is átvehette. Rozsnyón a Felvidéki Magyar Pedagógus-díjat is magáénak tudhatta. A Beke Manó emlékdíj első és második fokozatát is kiérdemelte.

 

A Tanár úr a nyugdíjas éveiben sem pihent. Publicisztikai tevékenységet folytatott, előadásokat tartott, és ápolta a kapcsolatokat volt diákjaival, a fiatalokkal. Mindenkit készségesen felkarolt, mert  Ő a diákjai érvényesülési lehetőségeit kereste és a magyarság ügyén munkálkodott.

 

Hiányozni fog! Nyugodjon békében!

 

(szöveg: ha)