Már két évesen tudta, színésznő szeretne lenni

Mindig tehetségesnek tartottam Ágit és tudtam kitartóan fog küzdeni azért, hogy elérje céljait. Mikor megláttam blogját, tudtam, nem lesz egyszerű egyeztetni vele az interjú miatt, ám örömmel fogadta kérésem és igyekezett időt szakítani rám. Sokat hallottam róla mióta elhagyta a Selye János Gimnázium falait és bíztam benne, hogy azóta semmit nem változott. Nem kellett csalódnom. Jókai Ágnessel beszélgettem.

A gimnázium után Pozsonyban folytattad tanulmányaidat a Pozsonyi Színművészeti Egyetemen, jelenleg pedig Erasmusosként éled napjaidat Budapesten az Színház- és Filmművészeti Egyetem falai között.

A Pozsonyi Színművészeti Egyetemen negyedéves hallgató vagyok, ha szlovákból pontosan lefordítjuk az iskolám neve “a Múzsák Művészetének Iskolája”,melynek hihetetlen kifejező ereje van. A pozsonyi egyetemen különböző művésztanoncokkal vagyok körülvéve, hiszen a színháziakon kívül zenészek, táncosok és filmesek tanulnak ott. Ezzel szemben a pesti iskolában csupán színháziak és filmesek vannak. Ez óriási különbség a két iskola közt.

Mióta tudtad, hogy Te színésznő szeretnél lenni?

Azon kevés szerencsések közé tartozom, akik érzik magukban az elhivatottságot szinte születésük óta, valószínűleg ez az én sorsom. A hivatásom rabja vagyok. Két és fél éves koromból származnak olyan hangfelvételek, melyekben kijelentem, hogy színésznő szeretnék lenni. Már akkor tudtam, hogy ezt szeretném csinálni, amikor élő színházat még nem is láttam. Szerencsére a szüleim aktív színházba járó emberek mind a mai napig, és egészen korán, már kis koromtól rendszeresen színházba hordtak.

Ki fedezte fel, hogy tehetséges vagy? Mesélj valamit a kezdetekről, hogyan történt a felkészülés a színészi pályára?

A kezdetektől fogva sokan segítettek, édesanyám és édesapám ebben élen jártak, bár mindketten hittek abban, hogy idejekorán nem kell a felnőtteket utánzó gyerekszínész létbe belegabalyodni. Így a koromnak megfelelő mennyiségben adagolták a színházat. Szavalóversenyekre, gyerekszínjátszó csoportba jártam. Később Kiss Péntek József volt az, aki mentorommá vált és a mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolunk. A gimnáziumban Spátay Andrianna tanárnő volt rám nagy hatással, akitől szintén sokat tanultam. A főiskolán Peter Mankovecký és Peter Šimun osztályába felvételiztem és be is kerültem. Šimun tanár úr bizalmat szavazott és az Astorka színházba vitt el már másodikos koromban a Szent Iván-éji álomba. Mankovecký – Manky – pedig, bár túl korán hagyott itt minket,- úgy érzem, a tőle telhetőt megadta, és próbált megtanítani a lehető legtöbbre. A színházi nézetem, rálátásom, hozzáállásom mind neki köszönhető. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a tanítványa lehettem.

A dráma melyik területe az, amelyik legjobban fekszik neked?

Én mindig annak örülök, amit épp csinálok. Minden szerepemet egyformán szeretem. Próbálok azzal azonosulni, magamévá formálni, amit éppen játszom.

Példaképed van?

Sok példaképem van. Mind közül az egyik legnagyobb Ildikó, a nagynénim, aki bár sok mindenen keresztülment, nem kímélte őt az élet, a mai napig erős, életvidám, szeretetre méltó tudott maradni. Mindemellett remek adottságai vannak, zseniális amatőr színjátszó, csodálattal tölt el, milyen alázattal tud a színházhoz viszonyulni.

Magyar anyanyelved ellenére Pozsonyban a színművészetin is sikerült érvényesülnöd.

Mint azt említettem az Astorka színházban játszom másodikos korom óta. Mindemellett a Szlovák Rádió és Televízió munkatársaként is dolgozom, a Szép Szó irodalmi műsort készítem, remek emberekkel beszélgethetek ennek kapcsán: írókkal, tanárokkal, színészekkel. Nagyon élvezem. Azelőtt pedig hírolvasó voltam a tv-ben és a rádióban is. A múlt éven pedig a Most, egy skizofrén embereket felkaroló szervezet színjátszó csoportját alapítottam meg és vezettem. Tavasszal pedig sor került az első bemutatójukra “Szerelmek” (“Lásky”) címmel. Azt gondolom nem is a végeredmény, hanem a munkafolyamat volt számomra lenyűgöző és érdekes. Rengeteget tanultam ezektől az emberektől.

A blogodat olvasgatva úgy látom, a budapesti életed elég pörgős, lendületes. Többek között megemlíted azt is, hogy más olyan emberekkel találkoznod, akiket kiskorodtól ismersz a médián keresztül. Pozsonyban ez az érzés hiányzott.

Az egész életem pörgős. Mindig is az volt. Nyughatatlan ember vagyok, a pulzáló Budapest inspirál, feltölt. Valóban nagyon érdekes, hogy olyan emberek vesznek körül, akiket gyerekkorom óta figyelek, és most hirtelen egy légkörbe keveredek velük. Ez káprázatos.

Az iskolán kívül mivel foglalkozol még?

Az iskolán és a próbákon kívül nem igazán jut időm másra. Kikapcsolódás gyanánt olykor találkozom a családommal, és, mivel ennem kell, néha főzök is.

Egy ilyen karrier mellett a család és a családalapítás háttérbe szorul.

A családom nagyon toleráns, ha a munkámról van szó, mint már említettem mindig is támogattak, nem szegültek ellen a választásomnak, velem együtt álmodtak arról, hogy ott legyek, ahol most tartok. Ahhoz, hogy valaki családot alapítson szükség van egy elfogadó társra, aki tiszteletben tartja a munkámat, az elhivatottságomat. Aki tudja, hogy nekem a színház a legfontosabb, és inkább támogat, mint hátráltat. Azt gondolom, nagyon nehéz lehet egyszerre jó anyának, feleségnek, háziasszonynak lenni a színházi felfordult életmód mellett. Ez még a jövő zenéje, nem zárom ki, de fiatal vagyok, és ez még nem egy aktuális kérdéskör.

Hogyan képzeled el az életed az egyetem után?

Csak bízni tudok. Csupán remélem, hogy egy jó társulathoz kerülök, dolgozhatok, jó feladatokkal látnak el, egy olyan közösségről álmodozom, ahol fontosak egymásnak a tagok, ahol meg lehet beszélni mindenféle hatásokat, amik az embert érik, ahol odafigyelnek egymásra, a tapasztaltak segítik a kezdőket. Azt hiszem, ha ez így alakulna, nem is kellene több a boldogságomhoz.

(Gáspár Anikó, archív felvételek)