Mindnyájunk lelkéből egy kis darab: adventi koszorú a Klapka téren
Idén a belvárost sikerült nagyon szépen, ízlésesen feldíszíteni. Érdemes kisétálni a Klapka térre estefelé: egy forró puncs vagy forralt bor, sült gesztenye mellett, kellemes, karácsonyi környezetben találkozhatunk barátainkkal, ismerőseinkkel.
A fő teret immár második éve egy hatalmas adventi koszorú is díszíti, amelyen vasárnaponként néhány ezer ember társaságában gyújtják meg a soron következő gyertyát. A koszorút nem a városi hivatal, hanem a komáromi emberek készítik – a komáromi emberekért. Az első gyertya meggyújtásakor a Villa Camarum polgári társulás néhány tagjával beszélgettem.
A Villa Camarum p.t. – vagy ahogy sokan ismerik őket, a komáromi önkéntesek csoportja – 2011 júliusában alakult. A közösségi oldalakon szerveződtek: először a Komáromi Öregvárban végeztek állagmegóvó munkálatokat, később köztéri takarításokat is szerveztek. Bármilyen hihetetlen: csak úgy, jókedvükből, ingyen és bérmentve. A takarítások során barátságok alakultak ki, és a jó barátok azon kezdtek el gondolkodni: mit lehetne tenni a városért még? „Tavaszi-nyári időszakban még csakcsak akadnak programok a városban – mondja Kiss Réka, a társulás vezetője –, de a hideg hónapokban mintha téli álmot álmodna a város. Ebből szerettük volna felrázni a komáromiakat. A Mi Karácsonyunk rendezvényfolyammal, benne az adventi koszorú felállításával egy űrt szerettünk volna kitölteni.“ Eredetileg az önkéntesek olyan adventi koszorút képzeltek el (az adventi programok mellé, amelynek szintén ők a szervezői), amelyre egységes díszítőelemeket vásároltak volna. „Csakhogy kiderült: a kültéri égők olyan drágák, hogy azt önkéntes alapon képtelenség beszerezni. Így jött az ötlet, hogy mindenki hozzon magával egy díszt. Gondoltuk, hogy az otthonról hozott díszeket virágkötőink majd szépen egységessé rendezik. Aztán az első díszítő akció során megjelentek a gyermekek, és persze megrohamozták a koszorút… Öt perc alatt koordinálhatatlanná vált a díszítés. Aztán úgy döntöttünk: hagyjuk őket. Úgy jó, ahogy van: mindenki ráteheti a maga kis gömbjét, szalagját, harangocskáját. Így válik ez mindnyájunk koszorújává. Kicsit ilyen, kicsit olyan – de a miénk. Benne van mindnyájunk munkája, lelke. És ettől olyan gyönyörű.“
A koszorú szerintem is úgy szép ahogy van, bár, mint Rékától megtudom, nem mindenki gondolja így. „Idén már találkozunk fanyalgókkal is. Mikor készítettük a zöld alapot, odajött hozzánk és hölgy, és azt mondta: reméli, nem lesz olyan csicsás, mint a tavalyi. És hogy minden város képes egységes karácsonyi képet kialakítani, csak Komárom nem… Azt hiszem, ez a hölgy nem is tudta, hogy ezt a koszorút nem a város készíti, hanem a komáromi emberek – a komáromi emberekért, és hogy lényege a közösségi élmény és az összefogás.“
A négy méter átmérőjű koszorú fém alapját Varga Tamás képviselő közbenjárására a volt hajógyár egyik mai, kisebb cége (Stroje a Mechanizmy) készítette el, és ajándékozta az önkénteseknek még tavaly. Az azt kitöltő fenyőgallyak szintén adományként kerültek a társuláshoz. Igen ám, csakhogy ezeket gallyakat fel is kellett dolgozni. Ezt a munkát elsősorban egy fiatalember, Dobay Gergely végezte. Több napon keresztül vagdosta, fűrészelte a fenyőágakat. „Hogy miért csinálom? – válaszol kérdésemre mosolyogva – Mert jó érzés látni munkám gyümölcsét. Nekem megéri azért dolgozni, hogy később lássam mások arcán az örömet.“ Kravec Magda a nyugdíjasklubot képviseli, amely szorosan együttműködik az önkéntesekkel is. 8 férfi és 16 nő segédkezett közülük a koszorúépítésnél. „Szeretjük a városunkat – mondja Kravec Magda – és úgy érezzük, van még bennünk elég tetterő, hogy tegyünk is érte valamit.“
Aki pedig talán a legtöbbet dolgozott a koszorúval, az az Edit virágbolt tulajdonosa, Csizmazia Edit és segédje. Ők helyezték, erősítették fel a fenyőgallyakat (több, mint 1000 kilót!) a fémvázra. „Három napon keresztül dolgoztunk vele – feleli – felváltva dolgoztunk, nehogy összefagyjunk a hidegben. Nehéz munka, mégis megéri. Rendkívül megható számomra látni a gyermekek és a felnőttek arcát, ahogy fénylő arccal körüljárják a koszorút, és mindenki tesz hozzá valamit. Így válik a koszorú jelképpé – a komáromi lakosok közösségét, szeretetét szimbolizálva.”
Advent első vasárnapján már két óra tájt elkezdtek gyülekezni a gyermekek, hogy otthonról hozott díszeikkel feldíszítsék a koszorút. A koszorú közepén egy hölgy serénykedik. Mint kiderül, Gyurcsics Stefániának hívják, és egyébként Szepsiről származik. Vajon miért érzi szükségét, hogy Komáromért tegyen valamit? „Kilenc éve élek itt. Amikor ide költöztem, Komárom halott város volt. Legalábbis úgy éreztem, egy ilyen szép és nagy múltú városhoz képest méltatlanul kevés a program. Azt vallom: ha valamin változtatni akarunk, tegyünk is érte! Így aztán csatlakoztam az önkéntesekhez. És az emberek öröme, ahogy a munkánkat fogadják, mindent felülmúl.“
Ahogy négy óra felé közeledtünk, és kezdett sötétedni, egyre többen töltötték meg a teret. Gyermekek, anyukák és apukák – voltak, nagymamástul, nagypapástul érkeztek. “Nagyon tetszik az ötlet – mondja egy nagymama, akinek itt van az egész családja: a fia, a menye, a veje és az unokái is. – Az unokáim egész nap erre készültek, várakoztak, hozták kis kezükben a díszeket. Tavaly is itt voltunk minden alkalommal, számunkra itt kezdődik el a karácsonyra való ráhangolódás, elcsöndesedés. Számomra ez a koszorú nem csupán a komáromi emberek összetartozásának jelképe, hanem több ettől: a múlt és a jelen összekapcsolódása is.”
Az emberek csendesen, mosolyogva beszélgettek egymás között, üdvözölték ismerőseiket, halk morajlás töltötte be a teret. Aztán megszólalt a “komáromi orloj”, a Klapka-indulóra kibújt a kiskapun a huszár, jelezve, hogy bizony már négy óra van. A tömeg elcsöndesedett.
Kiss Réka a Villa Camarum polgári társulás nevében köszöntötte az embereket, majd Korpás Réka énekelt csilingelő hangon, megalapozva a meghitt hangulatot. Ez után pedig a katolikus, a református, a baptista és az evangélikus egyház képviselői megáldották a komáromi adventi koszorút. Aztán a közös visszaszámolás után meggyulladt az első fény a négyből. Az emberek meghatódva álldogáltak, hallgatták az egyházak képviselőit, néhányan elmondtak magukban egy rövid imát. A gyertya meggyújtása után többen nem mentek haza, fényképezkedtek, beszélgettek még egy kicsit. Mindenkinek fénylett az arca. Állítólag háromszor-négyszer annyian voltak, mint tavaly.
(Hübschné Dráfi Anikó,
fotó: Angyal Gábor és dunataj.sk)
