Novák Ferenc “Tata” és Novák Péter is a RÉV-ben jártak
A Jókai Napok programsorozat keretén belül számos színpadi produkciónak és beszélgetésnek lehettek tanúi az érdeklődők. A csütörtök este húzónevei a népművészet híres képviselői, apa és fia, Novák Ferenc koreográfus és Novák Péter színész voltak. A “show-t” pedig végül Sidó Szilveszter, a Feszty Néptáncegyüttes tagja vitte el.
Ahogy a moderátor, Bödők Gergely felidézte: “A minap a taxisofőrről, akivel utaztam, kiderült, hogy korábban brácsás volt. A népzene mindenhol ott van!” – ezzel kezdte el a beszélgetést, majd megjegyezte. “Az én generációm Novák Péter Gyémánt című számára tanult meg csókolózni – még ha egy elmúlásról szóló dalról is van szó.”
A beszélgetés első felvonása során Tata került a fókuszba – beszéd stílusáról meg sem mondtuk volna, hogy 91 éves idős úrról van szó. Lendületesen viccelődött, mindenre velős válaszokat adott. Neki például esze ágában nem volt a néptánc irányába elmozdulni. Közgazdásznak tanult, és még egy negatív élmény is fűzte őt a néptánchoz. “A Világifjúsági Találkozón csak úgy lestem a szerb, bolgár és egyéb táncokat, először láttam ilyet. Viccet csináltak belőlem, hogy mennyire nem tudok semmit erről a világról, én meg csak ültem a kölcsön zakómban, és azt mondtam, soha többet nem akarok néptáncot látni. Hát itt kezdődött minden!” – idézte fel az első meghatározó élményét. “Később aztán, amikor belecsöppentem és két próba után megkértek, hogy álljak be táncolni egy fellépésre, jól beálltam. Minderre a nagyapám pedig csak úgy reagált: Táncot tanítani? És kinek? És miért? És kit érdekel ez? Jól van fiam, nem baj, nagy tekergő vagy, apád se szeretett dolgozni.”
Fiának, Péternek már egyszerűbb dolga volt a kezdetekben: “Kimentem a nappaliba, és ott volt maga a táncházmozgalom. Aztán kiderült, hogy van még 15 ezer testvér, akikkel közös anyanyelvet beszélünk. A néptánchoz nyitottság kell, hiszen a Kárpát-medence akár egy hatalmas olvasztótégely. Fiatalon ezt a dimenziót megélni, elképesztő volt.”
Sidó Szilveszter arról számolt be, hogy a nemzeti öntudatot csak a könnyűzene és a sport terén tudta eleinte megélni. “Aztán, amikor egy miskolci rockfesztivál után belecsöppentünk az erdélyi széki közösségbe, egyenesen egy lagziba, csak kapkodtuk a fejünket. (…) Például az ördöngősfüzesi ritmushoz foghatót korábban csak a Led Zeppelintől hallottam. Olyan volt, mint egy kulturális lórúgás.”
Szék településről Szilveszter olyan áhítattal beszél, melyet akkor értettünk meg végérvényesen, amikor diavetítés során bemutatja 40 évvel ezelőtt készített fotóit. “A tánc véresen komoly dolog náluk, meghatározza az egész életüket.”
“Sajnos már Szék is polgárosodik, a folyamat megállíthatatlan – fűzte rá Tata – de nem kell visszasírni a múltat, ez egy tény, amit el kell fogadni. Annak örüljünk, hogy például Székre költözött egy holland férfi, feleségül vette Erzsikét, és mai napig holland létére ő a legnagyobb helyi kultúraszervező.” Tata megemlítette azt is, hogy Korniss Péterre például olyan hatással volt Szék falucska, hogy felhagyott a színházi fotózással és azóta világhírű képei vannak a népművészet témájában.
Félidőnél aztán Novák Ferenc és Péter elbúcsúztak, Szilveszterrel folytatódott a beszélgetés. “A tánc számomra egy intenzív, testet-lelket megmozgató szórakozási forma, amit nem tudok abbahagyni. Csapkodom a falábam és katarzisként élem meg, amikor túlélek egy fellépést. A budapesti Táncháztalálkozókról például csak akkor hiányoztam, mikor katonának vittek. Sajnos azonban úgy látom, hogy míg kezdetben a lelkesedés vitte a táncot a vállán, és ezrek, bár nem autentikus módon táncoltak, azóta a táncnak az intézményesített formája hódít inkább. A tanult tánc pedig elvesztette az amatőrizmus báját.”
A program végén a diavetítés során előkerült egy egykori széki pneuszerviz képe, megtudtuk, hogy minden házból áradt a muzsikaszó, meséssé téve a helyet. A nádfedeles házak falai kékre festettek, az utcákon fekete-pirosba öltözött viseletes lakosok. A látképet csupán helyenként Ceausescu diktátor tenyérbemászó mosolya rontotta el. A lányok addig nem vágták le a hajukat, míg férjhez nem mentek – így sokszor szinte a földet súrolta a fonott copfjuk. A közvilágítás a rendőrség felett elhelyezett egyetlen lámpában ki is merült. A zöldalma szappan ikonikus, klasszikus ajándéka volt a kornak. A lagziban pohár nélkül ittak, üvegből, s ha megrekedt a beszélgetés, az “Áldás békesség, Istennek dicsőség” jelmondatokkal adogatva egymásnak az üveget szaladt el az idő. Az iskolában a magyar gyerekek egy-egy román tanárral nem is beszéltek közös nyelvet. És volt olyan kisfiú, aki nem kért mást, mint magyar könyvet, hogy magyarul olvashasson.” Így került el Erdélybe a Pál utcai fiúk, és a Légy jó mindhalálig. És most megkérném az utolsó képen szereplő Varga kicsi Jánost, álljon fel.” – a megható pillanatot tapsvihar követte. Hiszen a széki ötéves kisfiú immáron felnőttként a közönség soraiban ült. Ennél szebb zárszó, nem is lehetett volna.
