Szabó Attila 60: A világbajnoki aranytól az otthoni nyugalomig Komáromban

Világbajnok, az év sportolója és egy ember, aki még fa evezővel nyerte a versenyeket. Szabó Attila a 60. születésnapját bokaműtét után ünnepli — emlékeztetőként arra, milyen ára van az élsportnak évtizedekkel később is. Az őszinte beszélgetésben felidézi az ananászbefőttes jutalmak idejét, a szenvedélyes focis történeteket és a mai, nyugodtabb komáromi mindennapokat.

Gipszben? Így ünnepled a 60. születésnapot?

– Már hosszabb ideje tiltakozott a bokám, egyre több fájdalommal. Most rászántam magam a műtétre. A sok segítségnek köszönhetően a legjobb orvoshoz jutottam el Kassára, aki „megszerelte” a bokámat. Mintha csak kicserélték volna (nevet). De még kell idő a gyógyuláshoz.

Ez az élsport átka?

– Akik nem ezzel foglalkoznak, nem mindig látják át, milyen lemondással és gyakori fájdalommal jár az élsport. Az eredményeknek ára van. A bokám viszont nemcsak a kajakos éveknek, hanem az azt követő focista időszakomnak is köszönhető. Fiatalon úgy tűnik, minden gyorsan gyógyul, később viszont visszaköszönnek ezek a dolgok.

Az első igazán kiemelkedő eredményeidet kajakban érted el az akkori Csehszlovákiában. Az év sportolójának is megválasztottak.

– Valóban szép eredmények voltak, szinte mindent megnyertem, amiben elindultam az országos versenyeken. Néha ez még hátrány is volt, mert nem volt olyan versenytársam, aki engem is húzott volna. Magyarországon például sokkal nagyobb volt a rivalizálás. Én úgy készültem az első olimpiákra, hogy ez a fajta versenyhelyzet nem volt adott. Előfordult, hogy egy országos bajnokságon hét számban indultam, és mind a hetet megnyertem – de az olimpia már egy teljesen más világ.

Az ezüst és a bronz után 1989-ben meglett a világbajnoki aranyérem.

– Felejthetetlen élmény volt. Rengeteg munka és küzdelem állt mögötte. Talán kevesen tudják, hogy ezt az aranyérmet 10 kilométeres távon szereztem. Manapság ez már teljesen kiment a divatból: ötven percig nézni egy versenyt senki sem nagyon szeret. A gyors sprintszámok lettek divatosak, amelyek között jól elférnek a reklámok. A régi versenyek egészen más felkészülést igényeltek.

Soós Tibor, a korábbi edződ azt nyilatkozta rólad, hogy olyan kimagasló tehetség voltál, hogy ha a nagyanyja edzett volna, akkor is világbajnok leszel.

– Valóban mások voltak a körülmények, de Soós Tibor is rengeteget hozzátett a sikerekhez. Neki köszönhető a csónakház is, ami abban az időben egészen rendkívüli feltételeket biztosított a felkészüléshez. Teljesen más világ volt: internet és könnyen elérhető információk nélkül, mindenki folyamatosan tanult.

Miben különbözik az akkori és a mostani kajaksport?

– Szinte mindenben. Természetesen sokat számít a hajó és az evezőlapát is. Mi annak idején fa lapátokkal kezdtük a versenyzést. A felszerelés is egészen más volt: még az élvonalban is előfordult, hogy egy melegítőfelszerelést ketten használtunk. A technikai adottságok fényévekre voltak a maiaktól. Maradt a munka és a kitartó edzés – ezzel tudtunk a többiek elé kerülni.

Manapság már nem elég a szorgalom?

– Az eredmények is mutatják, mennyire kiélezett lett a verseny. A szakmai tudás régebben csak néhány országra volt jellemző, ma már viszont megvásárolják a jó edzőket olyan helyeken is, ahol nincs komoly hagyománya a sportágnak. A sporteszközök minősége is teljesen más szintet képvisel.

És a sport megbecsültsége?

– Amikor én sportoltam, akkor is egészen más volt a kajak megítélése. Előfordult, hogy nemzetközi versenyeken elért jó eredményekért a szociban ananászkonzervet vagy szalámit kaptunk jutalmul. Egy alkalommal viszont kaptam egy Zsigulit – az akkoriban hatalmas csodának számított. Jellemző, hogy a kajakozás után, regionális focistaként magasabb fizetésem volt, mint világbajnoki érmekkel evezőként.

Ma is ilyen nagy a különbség?

– Nálunk igen. Magyarországon talán jobban megbecsülik az eredményes sportolókat, de még ott is kilométerekre van a kajak olyan sportoktól, mint a labdarúgás.

Hogyan lehet kiszállni az élsportból? Mi jött a sportkarrier után?

– Amikor lezártam a kajakos időszakom, és a városházán elbúcsúztattak, szinte temetési hangulat uralkodott. Az azt követő focizás sokat segített abban, hogy fokozatosan kilépjek az élsport világából.

Azt beszélik, hogy védőként nem voltál túl puhány a focipályán. Állítólag egyszer a bíró nyakát is megszorongattad.

– Igaz. Szenvedélyesen szerettem játszani. Amibe belefogok, azt mindig teljes gőzzel csinálom. A fociban viszont nagyon zavart az igazságtalanság, amit a bírói döntések jelentettek abban az időben. A kajakra ez kevésbé jellemző. Egy alkalommal valóban sikerült „fogást találnom” egy játékvezető nyakán, amit piros lappal és eltiltással jutalmaztak. Ennek ellenére sem tudtak lebeszélni arról, hogy kiálljak az igazamért.

Mennyire volt nehéz visszatalálni az élsportból a magánéletbe?

– Sok sportolónak ez komoly kihívás, nekem viszonylag simán ment. A kajak nem az a sport, amiből az ember meggazdagszik, így folytattam a munkát egy másik pályán. Építkezési vállalkozó vagyok, ami azt jelenti, hogy magam végzem a munkát. A bokám sokszor tiltakozott, de mégis szeretem ezt a melót. Jó érzés látni, amikor valami szépet hozunk létre, és közben emberekkel lehetek, beszélgethetek.

Nem hívtak máshová, hogy a sport területén folytasd?

– Voltak ajánlatok, hiszen prágai és trencséni klubokban is dolgoztam. Abban az időben sok volt a visszajelzés: a világbajnoki siker akkora visszhangot kapott, hogy Csehszlovákia év sportolója lettem. Hívtak volna máshová is, de nekem Komáromban van a családom, és ezt a várost szeretem a leginkább. Szeretek kibiciklizni a csónakházba, vasárnap kinézni a piacra. Örömmel látom, hogy szépen fejlődik a klubunk és a város is. Nem hibátlan minden, de Komárom egy nagyszerű hely, ahol jó élni.