Ahol a bábok életre kelnek…

A huszonhat éves, komáromi gyökerekkel rendelkező srác nem akármilyen hivatást űz. Budapesten él, s látványtervezéssel foglalkozik. Szabadúszó, a győri Vaskakas Bábszínház a második otthona. Michač Gábort invitáltuk egy beszélgetés erejéig.

Mikor kapott el ez a szenvedély, s tört felszínre a kreativitásod?

Gyermekkoromtól kezdve rajzoltam. Szilva Józsefhez is jártam, de nem sokáig. Persze ez remek alapnak bizonyult a továbbiakra nézve. De nálam ez az egész szenvedély ott indult el, hogy rengeteg rajzfilmet néztem, s ezért akartam azt a szakmát űzni vagy képregényrajzolóként alkotni. A Selye János Gimnáziumból már jelentkeztem Csehországba, Ostravába egy animációs képzésre, és felvételt is nyertem. De nem mentem el oda, mivel akkoriban fura önértékelési gondokkal küszködtem.

Mi volt az alapja ezeknek az önértékelési gondoknak?

Azt gondoltam, hogy nem vagyok jó még ahhoz, hogy egy olyan egyetemre járjak, amely világhírűnek számít az animációs képzés terén. Láttam, hogy mások hogyan rajzolnak, és lehet, hogy én is hasonló szinten voltam, de nem éreztem még késznek az egészet. Annak ellenére sem, hogy ötszáz emberből csak tízet vettek fel, s én köztük voltam. Meg kellett alapoznom a rajzi tudásomat, mivel a gimnáziumban hasonló óra nem volt, amit személy szerint nem tartok jónak. Igazából a reáltárgyakra helyezik a hangsúlyt, ami biztos sok ember számára jó, de nekem annyira nem „ízlett”. De természetesen a gimis évek alatt is voltak lehetőségek kreatív dolgokat készíteni. Pl. illusztráltam az iskolaújságba.

Hogyan alakult a további sorsod, pályakezdési szárnypróbálgatások?

Két dolog érdekelt a legjobban. A textil(ruhák, öltözködés) és a mozgás, az élet, ami a karakterekben és a figurákban van. Elkerültem Pestre, ahol divat- és stílustervezést tanultam a Jelky András Ruhaipari Szakközépben. Ez az áthidaló megoldás, két év nagyon jó volt arra, hogy megtanultam varrni, szabni, s a rajzoktatás is magas szinten volt és megerősített. Közben rájöttem arra, hogy ami ezt az egészet összekapcsolja: a karaktereket, a ruhákat, a mozgást, az életet-az nem más, mint a színház. Az osztálytársaim voltak inkább eltökéltek, hogy szeretnének felvételizni a Kaposvári Egyetem Művészeti Karára-látványtervező szakra.

De Te mást szerettél volna és végül?

Először iparművészetire szerettem volna járni, de a felvételik harmadik rostáján rendre kiestem. Majd két év után elkísértem a barátaimat Kaposvárra, s én is beadtam a jelentkezésemet. Ők nem jutottak be, én viszont igen. Kicsit véletlennek is mondhatnánk, hiszen én ezt nem is akartam annyira csinálni, de közben rájöttem, hogy ez valójában az a dolog, amit kéne, s minden, amit szeretek. Még ekkor sem sejtettem, hogy a báb lesz az életem. Az animációs film, a képregény, a mozgás, a karakter, a ruhák, az anyagok-benne van minden, ami számomra kedves. Díszlet- és jelmeztervezés terén viszont sokat tanultam. Főleg az utóbbi érdekelt, hiszen a díszlet számomra túl statikus, élettelen és inkább az építészethez áll közelebb, ami viszont sosem vonzott annyira.

Az első, igazi nagy volumenű munkád nem váratott sokáig magára. Mesélj róla valamit, kérlek!

Az egyetem elvégzése után, ismerősök által találkoztam a győri Vaskakas Bábszínház főrendezőjével, Tengely Gáborral, aki épp Lorca-Bernarda Alba című darabját készítette. Ismertette velem, hogy nem akar tervezőt, hiszen ő szeretné elkészíteni a látványt, de nagyon jól jönne neki, ha valaki segítene. Mivel mindig is érdekelt Lorca világa, nagyon fellelkesedtem, s megígértem neki, hogy mindenben számíthat rám. Nem konkrét bábdarab volt, hanem felnőtt színházi előadás, viszont szerepeltek benne bábok és a bábos gondolkodás is átitatta. Végül készítettem, s vittem terveket is, amelyek nagyon megtetszettek a főrendezőnek, így nemcsak asszisztensként vettem részt a darabban.

A második, igazi embert próbáló lehetőséget is a Rába-parti városban kaptad…

Győrben megismerkedtem a bábok világával, s amikor elkezdtem a munkát, kaptam egy másik lehetőséget is, ami egy teljesen bábos darab volt. Az Ezeregyéjszaka meséi. Rendezője a Jászai Mari-díjas, Ujvári Janka. Igazi ugrás volt a mélyvízbe, mivel háromféle bábtechnikát kellett megtanulnom, elsajátítanom, kipróbálnom ahhoz, hogy tudjak jól, helyesen mozgó, és persze szép bábokat tervezni. Szóval ez is a véletlennek köszönhető, mint sok minden az eddigi életem folyamán. Amihez természetesen kellett kitartás is, nem „ölbehulló” dologként jött…” Utána kell járni, színházba, azokban a bizonyos körökben  mozogni, megmutatni magad.

Így jött az életedbe a báb: a nagy szerelem!

Igen! A nagy szerelem, ami napról napra erősebb. Egyre több mindent tanulok róluk, hiszen nagyon bonyolultak, főleg tervezői szemmel nézve. Fontos, hogy esztétikusak legyenek, megújuljanak és többfajta karaktert tudjanak megformálni, jól lehessen használni a figurákat. Szépek, és sokszor a hátukon viszik az egész produkciót, természetesen csak akkor, ha van egy jó színész mögöttük. Három év alatt több produkciót terveztem és kiviteleztem. A mai bábszínházak már olyan komplexek, hogy ugyanúgy kell díszletet és jelmezt is tervezni, s van benne báb is. Szabadúszóként dolgozom. Felkérések vannak, amelyek jönnek. A rendező kell, hogy megismerjen, hiszen ő kér fel a munkákra.

Kikkel és hol dolgozoltál a közelmúltban?

Szerencsésnek érzem magam, hiszen találtam olyanokat, akikkel imádok dolgozni, és azonos a világunk is. Tengely Gábor, a „Vaskakasok”. Sőt, Fodor Annamáriával is dolgoztam már a Budapest Bábszínházban a Babák című produkcióban, amelyben a díszletet terveztem. A legutóbbi pedig a budapesti Nemzeti Színházban.

Nem semmi egy fiatalembernek a Nemzetiben tevékenykedni! Mit árulsz el róla?

Tengely Gábort felkérték a Csongor és Tünde című darab rendezésére, és ő úgy gondolta, hogy ezt bábokkal és hús-vér szereplőkkel tudná leginkább kivitelezni. Lehetséges, hogy sokak számára fura világot, lekettőzött dolgokat mutatott. Olyan szerencsém volt, hogy én tervezhettem meg a bábokat és a jelmezt is. Mondjuk Molnár Piroskát, a Nemzet Színésznőjét öltöztethettem és bábot adhattam a kezébe. Ez ebben a szakmában két-három év után, ami munkásan telt, nagy dolog, azt hiszem. Nagy kihívás volt, hiszen 15 báb, a rengeteg jelmez és munka.

Minden mozdulatodból, gesztusodból látszik a szakmád iránti elhivatottság…

Ezt, és mindent a világon csak elhivatottsággal, valamiféle fanatizmussal és alázattal lehet jól végezni. Nagyon bonyolult szerkezeti, mechanikai megoldások léteznek a báboknál. Maximalista vagyok, hiszen a terveimet is a lehető legnagyobb precizitással próbálom készíteni, hogy azok tökéletesek legyenek. Meg legyenek festve, akár kézzel vagy géppel. Az utóbbi gyorsabb, de kevesebb benne a lélek. Méretazonosan kirajzolom, méghozzá több nézetből. Ez mind idő, és megfeszített munka szükségeltetik hozzá. Legutóbb a győri Vaskakas Bábszínházban egyedi, Mikulásváró darabot mutattunk be. Nagy örömmel tölt el, hiszen  minden munka egyben új kihívást is jelent számomra!

(szöveg: ha, fotó: archív)