Polgárairól ismered meg a várost!

Kovács „Gerzson” Dávid az önkéntes munka fontosságáról, és közösség-építő szerepéről beszélgetett a Komáromi Önkéntesek egyik vezető arcával, Kiss Rékával.

Nem helybéliként igazi lokálpatrióta lettél. Kezdjük is mindjárt a történet elején! Hogy kerültél ide?
1999 szeptemberében csöppentem ide, 15 évesen, amikor megkezdtem tanulmányaim a Selye János Gimnáziumban. Gondolhatod, zsigárdi „paraszlányként” mekkora álom teljesült ezzel. Nem igazán jártam előtte nagyobb városokban, a közeg szinte azonnal rabul ejtett.

Megosztanád velünk, melyik volt az a pillanat, amikor szerelembe estél Komárom városával?
Ahogy azt már említettem, 15 éves koromig csupán Sellyén és Galántán fordultam meg, és ezeken a településeken a betondzsungelen kívül más nem igazán ivódott bele az emlékezetembe. Komáromba érkezvén szinte az első pillanattól kezdve megigézett a város történelmi mivolta, a régi polgári házak, és a gyönyörű műemlékek. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a folytonosság elvét követve akkor még azt terveztem, hogy középiskolai tanulmányaim után tovább „dobbantok” Budapestre. Ez így is történt, két évig ott is tanultam, de csalódtam az emberekben, ráadásul akkoriban egy szőnyi sráchoz fűztek gyengéd szálak, így visszatértem. Hála az égnek, viszonylag gyorsan bekerültem a városi tévé stábjába, ahová az estélytelenek nyugalmával készültem. Huszonegy évesen kerestem egy albérletet, és nagyjából ekkor kezdődött a komáromi életem.

Mikor néztél először kritikus szemmel a város gondjaira, bajaira?
Nem akarok képmutató lenni. Természetesen pályakezdőként csak a saját előmenetelem érdekelt. Huszonhárom évesen a Duna TV-nek is tudósítottam, ekkor már az életem kiteljesedésén, és egy saját lakás megszerzésén dolgoztam. A családalapítás gondolata is megfordult a fejemben, de ez a terv a mai napig várat magára. Visszatérve a kérdésre: Amikor feladatként kaptuk, hogy nézzünk körül a komáromi várban egy kisfilm elkészítése érdekében, szembesülnöm kellett azzal, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok erről a történelmi örökségről. Ezt akkor a saját szegénységi bizonyítványom kiállításaként éltem meg. Szerveztem hát egy vársétát, körülbelül három éve. Az első alkalommal Hamran Szilvike vezetett minket körbe, megrázó képeket tárt elénk. Érdekesség, hogy akkoriban egy angol csoport is ott járt, konstatálták is a helyzetet, majd feltették a kérdést: Hol vannak a civilek? Már akkor tudtam, hogy nem utoljára léptem át a vár kapuit. Szilvi elmesélte, hogy a turisták általában csalódottan távoznak az erődítményből, ezen nem nagyon csodálkoztam. Az eseményt egyébként a facebook-on hirdettem meg, és főleg azok az emberek jelentek meg, akik azóta is rendszeresen járnak a takarításokra.

Megszületett hát a vártakarítás gondolata. Kikkel, és mikor veselkedtetek neki először?
2011 októberében jöttünk össze először. A kemény mag tagjai (lehetőségeik szerint) saját ismerőseik körében kampányoltak a minél nagyobb létszám érdekében. Próbáltuk szerethetővé tenni az akciót, rá szerettünk volna világítani arra, hogy az érdeklődők a munkájukkal akár a történelem részeivé is válhatnak. Például azzal, hogy a „ruszkik” által otthagyott falak lerombolásával kivehették részüket a restaurálási folyamatokban. Az első két közösségi eseményen kis csapatunk 60-60 főt számlált. Ezzel az embermennyiséggel már tudtunk, mit kezdeni.

Sokan viszont a mai napig sem tudják, hogy léteztek. Rakjuk őket képbe, miről is szól egy-egy ilyen megmozdulás!
Természetesen egy ilyen volumenű dolgot hatalmas szervezőmunka előz meg. Nem titok az sem, hogy terepen én még két szalmaszálat sem mozdítottam meg, hiszen az én feladatom a koordináció, és a szükséges eszközök beteremtése. Minden egyes esetben a városi hivatallal is egyeztetünk, és itt el kell mondanom, hogy abszolút pozitívan állnak az egészhez. Sebő Bea, Gráfel Lajos és a többiek mindig nagyon hálásak az elvégzett munkáért. Jó kimondani, hogy ez a kapcsolat közöttünk ennyire működőképes. A munkát természetesen ők határozzák meg, hiszen nekik van a legnagyobb rálátásuk a történetre. Az első pár alkalommal falakat bontottunk, később már inkább a burjánzó növényzettel harcoltunk, szinte folyamatosan. Ezt főleg az idelátogatók miatt teszzük, hiszen, ha már lehetőségük van odabent körülnézni, legalább azt ne tudják mondani, hogy a növényzet is el van hanyagolva.

Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy ebben az eseteben is civilek kénytelenek kordában tartani a természet erőfeszítéseit?
Ahogy én látom, igazán senki sem érzi sajátjának a komáromi várat, és valamilyen szinten a politikát is felelőssé teszem a kialakult helyzet miatt. Ugye déli szomszédunknál a hasonló történelmi épületek állaga köszönőviszonyban sincs a miénkkel. Ott az állam saját kötelességének érzi ezek megóvását. Szigorúan magánvélemény, de mifelénk sajnos a szlovák közeget nem mozgatja a létesítmény sorsa, a döntéshozók mostohaként tekintenek rá. Persze, az sem ártott volna, ha megvalósul a polgármester által ígért uniós pályázati osztály. Talán akkor már anyagilag is jobban állna a helyzet, viszont felvetődött bennem egy további kérdés: Miért adna Pozsony egy magyar hadtörténeti kincsként számon tartott erődítmény megmentésére pénzt? Sajnos, egyelőre, akit érzékeny szálak kötnek mindehhez, azoknak nem áll rendelkezésükre a megfelelő anyagi forrás.

Említetted az érzéseket. Szerinted miért nem váltja ki a kellő emóciókat a helyieknél ez a történelmi örökség?
Az a probléma, hogy sokan a Komáromi Napokon kívül még nem is jártak odabent. Persze, amikor még a majálisokat ott rendezték, a rengeteg attrakció elvonta a figyelmet a komoly problémákról. Nem tudják, nem értik, mi a gond. Az önkéntes napokon gyakran előfordult, hogy egyesek csupán nézelődni jöttek, de az esemény végére már ők is látták, nagy a baj. Meglepő, de például budapesti és soproni vendégeinknek is megdobbant a szíve a látványtól, sokan azóta is visszajárnak segíteni. Szóval egyértelműen a tudás hiányát rovom fel bűnbakként. Minden egyes komárominak legalább egyszer az életében be kéne járnia az erődítményt. Fel kell fogni: A várunk itt van, és nem megy sehová. Attól, hogy este egy sör mellett okoskodunk a jövőjéről, még nem jut egyről a kettőre.

 

Kicsit leakadtunk ennél a témánál, ezért most folytassuk egy másik fontos tevékenységetekkel. A komáromi kórház takarítása sokak véleményét megosztja, hiszen megyei tulajdonról van szó, amit egy erre szakosodott cég kezel. Ebben az esetben mi motiválja az erőfeszítéseiteket?
Őszintén bevallom, nekem ebből „véres” vitáim vannak még a saját baráti körömben is. Az ötlet nem az enyém: Szuri András főállású önkéntes keresett meg vele anno, és akkor még én is elég szkeptikus voltam. Aztán gyorsan jöttek az olyan gondolatok, mint például a szülés. Egyszer én is anya szeretnék lenni, és számomra nem elhanyagolható részlet, hogy a párom várakozás közben ne egy szemétdomb tetején csücsüljön, de akár a cigaretta-csikket is el tudja hova nyomni. Igen, a hamutálak egy részét is mi vittük oda, mielőtt megkérdeznéd. Egyáltalán nem mindegy az sem, hogy egy gyógyulni vágyó ember milyen közegbe mehet ki levegőzni, vagy éppen hogy mit lát az ablakából. Egy intézet pozitív energiákat sugározzon, legalább látszatra, hiszen ez is hozzásegíti az embert a gyors felépüléshet.

A kórháznak ez nem érdeke, vagy nincs rá kapacitása?
Amennyiben jól tudom (nem állítom száz százalékra), jelenleg egy ember felel a karbantartásért, és ezzel azt hiszem meg is válaszoltam a kérdést. Régebben többen voltak, jelenleg úgy tűnik, gazdaságilag nem engedhetnek meg több alkalmazottat erre a célra.

Hát igen, a gyógyintézetről még sokat beszélhetnénk, viszont most kanyarodjunk egy picit vissza az alaptémához. Hogyan értékeled az eddigi tevékenységeiteket? Remény, öröm, esetleg csalódás?
Sajnos csalódás is van. A legutóbbi alkalomkor csupán húszan gyűltünk össze. Annak ellenére, hogy erősen propagáltam, csak a kemény magot tudtam megszólítani. Persze, nyár van, ilyenkor más elfoglaltsága is van az embereknek, tehát valamilyen szinten meg tudom érteni. A stabil résztvevőkön viszont azt vettem észre, hogy az önkéntes munka a szenvedélyükké vállt, és ez bizony egy nagyon pozitív végkifejlet. A ténykedésünk nem csak a munkáról szól, hatalmas közösség-építő ereje is van. Amikor azt látom, hogy emberek különböző városokból a facebookon beszélik meg, mit is fognak csinálni legközelebbi találkozásukkor, attól bizony jó érzés kerít a hatalmába.

Komáromi Önkéntesek. Mire kell gondolni eme név láttán?
Jószándékú emberek csoportja, több száz taggal. Általában mindenkinek megvan a feladata egy-egy jótékony esemény során. Beke Krisztiánnak nagyon sok mindent köszönhetünk, szinte bármit be tud nekünk teremteni, de például Varga Editke (Ógyalla) személyében saját gasztrósunk is van. Általában ő felel azért, hogy senki ne maradjon étlen-szomjan. Az elejétől kezdve velünk van. Saját nővérkével is rendelkezünk. Az ő missziója az apróbb, munka közben előforduló sérülések kezelése. Ha több család is megjelenik, akkor hivatásos tanító néni vigyáz a gyerekekre. Lelkiismeretesen, felkészülve mesél a vár történelméről, és a porontyok tátott szájjal hallgatják. Ezzel máris elültetjük az erődítmény iránti tisztelet és odaadás csíráját. Egyébként hosszú távon ebben is megoldást látok. A kölykök a mesékben rengeteg várral találkoznak, és boldoggá teszi őket a tudat, hogy nekik is van egy. Ugyanakkor nincsenek illúzióim: Egy három éves gyerek később nem emlékszik majd tanítója szavaira, de serdülő korában a helyszínen tartózkodva benne lesz az érzés, hogy itt már járt, hogy otthon van. Hát még ha családi takarítós történetek is társulnak mindehhez?

Az előbb a fülemben ragadt azon állításod, mely szerint sok külföldi is hozzátok csapódott. Hogy lehet az, hogy egy olyan városban, ahol több tízezer munkára fogható ember él, csupán húszan jelennek meg az akción, és azok sem mind helybéliek?
Nagyon egyszerű a válasz. A komáromi ember örül annak, ha kemény munkával 400€-t meg tud keresni. Valamilyen szinten ennek a lélektani hátterét meg tudom érteni, de nem értek vele egyet. Ugye ők jobb esetben hétfőtől péntekig robotolnak. Teljesen világos, hogy nincs kedvük még hétvégén is aktívkodni. Az életszínvonal növelésével egyenes arányosan gyarapodna a résztvevők száma is. Nem beszélhetünk olyan masszív érdektelenségről, ami miatt az egész várost falhoz kéne állítani. Egyszerűen megcsömörlöttek.

Na de ezeknek az embereknek is szükségük van szórakozásra, vagy esetleg a jótékony tevékenység kölcsönözte pozitív érzésekre, akármennyire is fásultak. Hiszen genetikailag van belénk kódolva, hogy valami maradandót alkossunk, hogy valahol ott hagyjuk kéz-, és lábnyomunkat.
Törzstagjaink mindezt szórakozásként fogják fel, némi extrákkal. Ők minden egyes alkalomra lázasan várnak, és sajnálják, ha olykor ki kell hagyniuk. A jövőben feladatként tekintek arra is, hogy ezt az egészet még lukratívabbá tegyem. Sajnos, alaphelyzetben a hétköznapi emberek szórakozása az esti sörben, vagy a gagyi tévéműsorok követésében merül ki. A belváros is ezért kihalt, de ez már egy másik történet. Ahogy említettem, tenni fogok azért, hogy a jövőben népszerűbbé tegyem az egész sztorit. Kezdetnek talán annyit elárulhatok, hogy ősszel, a következő takarításnál igencsak ismert emberek is velünk aktívkodnak majd. Már pusztán miattuk is érdemes lesz kilátogatni.

Képviselők. Ugye, ők azok az emberek, akiket ügyes-bajos gondjaink prezentálásához választunk. A huszonöt városatyából hányan siettek a segítségetekre? Esetleg a polgármester úr?
Marek Anton tevékenységét a mi szempontunkból két részre osztanám. A várral kapcsolatban nem igazán vesz rólunk tudomást, sőt, az egyik takarításnál, amikor a szervezői teendők mellett riportot is készítettem az eseményekről, nem sokkal odébb a munkaszolgálatosok emléktábláját koszorúzták meg. Amikor meglátta a kamerát a kezünkben, elindult felénk. Őszintén, azt gondoltam, hogy az elvégzett melót jön megköszönni, ennek ellenére azt nehezményezte, hogy az emléktábla koszorúzásáról nem tudósítunk, csak a munkásokról. Megjegyzem, nem is tudtam arról, hogy lesz ilyen esemény. Az igazsághoz viszont az is hozzá tartozik, hogy kórház ügyben aktívan segít. Talán az közelebb áll a szívéhez, de ezt most nem oldogatnám. Majer Tibor városi alkalmazott például első két alkalommal úgy motorfűrészezett, hogy öröm volt nézni. Ami a képviselőket illeti, a 25-ből egyetlen egy volt eddig partner a munkálatokban. Nem szeretném, ha az emberek kampányszagot észlelnének, ezért maradjunk annyiban, hogy fiatal, független városatyáról van szó.

Mit üzennél azoknak, akik ugyan szimpatizálnak veletek, de még sosem jutottak arra az elhatározásra, hogy a tettek mezejére lépjenek? Hogyan tudnád elmagyarázni az embereknek, hogy ne mindig a város segítségére várjanak, hanem inkább „dobjanak valamit a közösbe” is?
Bármilyen palotám is lenne, ha abba belepiszkítana egy kiscica, addig nem érezném benne jól magam, amíg fel nem takarítom. A kismacska lehetne akár „kispeti” vagy „kisbéla” is, a palota meg akár a városunk. Nem vagyok rendmániás, ez nem erről szól, de a környezet igenis fontos ahhoz, hogy az ember jobban érezze magát. Ami nagyon lényeges: etéren a politikát el kell felejteni. Három éve egy csomó új képviselőnk lett, de ki kell mondani, nem sokan nézhetnek úgy a tükörbe, hogy ők mindent megtettek a város érdekében. A politika szerintem nem a város tisztán tartásáról szól. Ha többen elgondolkodnának azon, hogy legalább a saját portájuk előtt rendet tartsanak (még ha az városi terület is), akkor máris szebbek lennénk. Fontos az is, hogy ne haszonszerzés céljából tegyük mindezt. Volt ugyanis egy sajnálatos sztori, amikor polgári társulások találkoztak egy borozóban, és képtelen voltam nem észrevenni, ahogy az egyes csoportosulások ölre mentek a látványos, jobban szem előtt lévő területekért, a félre esőkkel viszont nem nagyon foglalkoztak. Sokat mondó jelenetsor volt, az biztos. Ha van egy házunk, teljesen mindegy, ki hozza rendbe a nappalit, vagy a fürdőszobát. A lényeg csupán az, hogy hajlékunk tiszta legyen. A jótett utáni kellemes lelki zsiborgás úgyis mindent felülír.

Amennyiben felkeltettük az érdeklődést a csoport iránt, megtalálhatók a Facebookon.