Vízilabdázzunk olimpikonokkal egy jó ügyért!

2015. június 6-án jótékonysági vízilabda gálamérkőzést tartanak a kórház javára az észak-komáromi strandon. A rendezvény kezdeményezője Szabó Ákos, volt komáromi vízipólós. A belépés ingyenes, miközben azonban az izgalmas összecsapás zajlik a medencében, a kijelölt gyűjtőhelyeken adakozhatnak a látogatók. Az esemény fő attrakciója az egykori és jelenlegi játékosokat felvonultató gálamérkőzés, amelynek keretén belül a felvidéki vízilabda meghatározó egyéniségei, a Gergely testvérek elbúcsúznak aktív pályafutásuktól.

Mihály – sokszoros szlovák válogatott, VB 8. hely, EB 7. hely, világbajnoki junior bronzérmes, valamint szlovák, francia és szlovén bajnok – jelenleg edző a helyi klubnál.

István – kétszeres olimpiai bajnok, VB-, világ-és Európa liga győztes, sokszoros szlovák és magyar válogatott, örökös magyar bajnok, sokszoros szlovák bajnok – a Budapesti Honvéd Sportegyesület szakosztályvezetője, valamint a magyar vízilabda-válogatott menedzsere és kapusedzője, Benedek Tiborral karöltve.

Az esemény kapcsán a főszervezőt, Szabó Ákost, valamint a Gergely testvéreket kérdeztük.
Ákos, a közérdekű rendezvény alapötlete hozzád kapcsolható…
Habár én vagyok az ötletgazda, a szervezést közösen végeztük a komáromi vízilabda szakosztállyal. A 2000-es évek elején voltam egy Magyarország-Világválogatott gálamérkőzésen – és ott nagyon megtetszett a dolog. Nemes célt szeretnénk szolgálni: a gyűjtésből a kórház számára vennénk új tolóágyakat.
Hogyan reagáltak a Gergely fivérek, amikor megszólítottad őket?
Örömmel fogadták a kezdeményezést, biztosítottak támogatásukról, és minden téren bizalommal fordulhattunk hozzájuk. Nehézséget leginkább az időpont meghatározása okozta: alkalmazkodnunk kellett a magyar és a szlovák válogatott programjához is.
Hogyan alakul a nap programja?
Szórakoztató játékokkal kezdünk 16:30-kor, majd 17:00 órától a legkisebb korosztály tart barátságos mérkőzést, illetve büntetődobó versenyt. A csúcspont természetesen az ezt követő gálamérkőzés. Az olimpiai bajnok magyar és szlovák válogatott csapattagok, valamint komáromi játékosok mérik össze erejüket. Csak kevesen tudják, de a szlovák vízilabda egyik legnagyobb sikere egy junior világbajnoki harmadik helyezés volt. Ebben a csapatban játszott Pista és Misi, de rajtuk kívül még három komáromi pólós: Gallovich Gabriel, Kedro Patrik és Nagy Marcel. Az edző is komáromi volt – Ondrej Gajdáč – aki jelenleg a szakosztály elnöke. Most mind az öt vízilabdást újra, együtt láthatjuk.
Mekkora látogatottságra számítotok?
200-300 főre mindenképp, de ha az időjárás engedi, akkor ez a szám több is lehet.
Miből fedezitek a rendezvény költségeit?
Támogatásokból. Elsősorban említeném Komárom városát – nagyon megtetszett nekik az ötlet, és azonnal beálltak a támogatók közé. De az összes vállalkozó vagy nagyvállalat, akit felkerestünk, próbálnak valamilyen módon segíteni – pénzzel vagy másfajta juttatásokkal. Külön öröm, hogy nem csak Komáromból, de Gútáról, Dunaszerdahelyről és Ógyalláról is sikerült szponzorokat találnunk. Reményeim szerint sikerült felkelteni a média figyelmét annyira, hogy az újságok, rádiók, televíziók személyesen is tiszteletüket teszik majd az eseményen.
István és Misi, Ti, mint a fő fémjelzői az eseménynek, mit szóltok a kezdeményezéshez?
Nagyon jó ötletnek tartjuk! A gálamérkőzés, amelett, hogy nemes cél érdekében zajlik majd, jó alkalom lehet a vízilabda népszerűsítésére is. Bízunk benne, hogy a komáromi vízilabda egyesület hasznára válik az esemény. Remélhetőleg új tagokkal bővülünk, a jelenlegi játékosokat pedig motiváltabbá teszi a tudat, hogy erős akarattal, alázattal, odafigyeléssel elérhetik céljaikat. Reméljük, egy kellemes hangulatú, szép napot tölthetünk együtt, ahol jól szórakoznak majd a gyerekek és a felnőttek egyaránt. Mindenkit nagy szeretettel várunk!

…és most jöjjön egy kis beszélgetés arról, hogyan élték meg pályafutásukat a Felvidékről indult testvérek!
Éreztétek már az elején, milyen sokat fog kihozni belőletek vízilabda?
GI: Nem, eleinte senki sem lehet biztos abban, hogy sikeres lesz. Egy gyerek aligha szeretne saját magától, napi több órát edzeni játszás helyett. A tehetségről pedig az edzőnek, mint szakértőnek kell döntenie. Neki kell motiválnia a játékosokat és sokszor a szülőket is.
GM: Én sem azért kezdtem bele, mert nagy álmaim voltak. Eleinte inkább kényszerből, az édesanyám „parancsára” mentem edzeni. Később viszont ráéreztem az ízére, milyen egy közösségbe tartozni, ahol annak ellenére, hogy az edzéseket nem igazán szerettük, nagyon jól éreztük magunkat. Jöttek a példaképek, a célok, az elismerések és végül már imádtam uszodába járni. Soha nem kellett noszogatni vagy könyörögni, hogy elmenjek, örültem, ha edzés után hulla fáradtan ballaghattam haza.
Hogy emlékeztek vissza az első edzésre?
GM: Sajnos csak a másodikra emlékszem, de gondolom az első is hasonló lehetett. Próbáltam életben maradni a hideg vízben és alig vártam, hogy vége legyen (nevet).
GI: Annyira nem szerettem az úszást, inkább a versenyszellem hajtott. Szerettem győzni, legyen az bármilyen feladat, így az edzéseket is kihívásnak tekintettem. Aztán egyszer csak kiderült: egész jól megy nekem ez a vízilabda (nevet).
Melyik edző tett hozzá a legtöbbet a karrieretekhez?
GI: Az összes edzőmnek hálás vagyok, mert akkor és úgy járultak hozzá mindannyian, hogy a képességeimnek és a koromnak megfelelően előbbre lépjek. Így visszatekintve még azok is, akik abban a pillanatban ellenségeknek tűntek. Ugyanolyan fontos az első edző szerepe is, aki az alapokat tanította, mint akitől felnőtt koromban megtanultam, hogyan kell szakmailag magas fokon dolgozni, illetve az is, aki megbízott bennem és beválogatott a világ legjobb csapatába.
GM: Összesen 21 edző keze alatt dolgoztam pályafutásom során, de nem szeretnék senkit kiemelni. Volt pár olyan, akivel jobban örültem volna, ha nem hoz össze a sors és olyan is, aki meghatározó személyiség volt az életemben.
Volt a családban valaki, aki kezdeményezte, hogy kezdjetek el pólóedzésre járni?
GI: Igen, az édesanyánk. Ő tehet mindenről (nevet). Egyedül nevelt minket és a szó jó értelmében kicsit „szabadulni“ szeretett volna a fiaitól, így beadott minket vízilabdázni. Ő volt az első edzőnk, aki megtanította, hogy muszáj edzésre járni. Mai napig nem tudjuk, miért pont a vízilabdát választotta, lehetséges, hogy ő már akkor tudott valamit, amit mi nem. Ennek köszönhetően végül sikeres sportolókat csinált belőlünk, de azt szerintem a legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy egyszer egyikünknek két olimpiai aranyérem csillog majd a nyakában.
Sosem volt köztetek rivalizálás?
GI: Nem volt rivalizálás, más poszton játszottunk. Volt, hogy együtt húztuk a csapat szekerét és volt, hogy egymás ellen szálltunk vízbe.
GM: Volt olyan gyerekkorunkban, hogy bátyám a kapuból ugyanannyi gólt lőtt, mint én a mezőnyből, de ez szerencsére ritkán fordult elő (nevet). István az első junior VB-n bizonyított a világnak, hogy legjobb a posztján és én nagyon büszke voltam rá már akkor is.
Mit üzennétek a jelenlegi komáromi utánpótlásnak? Rögös az út a szlovákiai kisvárosból a válogatott hírnév felé?
Nagy csodák nincsenek. Ha nekünk sikerült Komáromból olimpiai bajnoknak, világbajnoknak lenni, akkor másnak, legyen az bármilyen pálya, miért ne sikerülhetne? Nem voltunk csodagyerekek és most sem vagyunk mások, mint a többiek. Azért értünk a pályánk csúcsára, mert ide akartunk eljutni. Mindent megtettünk érte és talán sokkal jobban akartuk, mint mások. Mindenki előtt ott a lehetőség, a kérdés, hogy élnek-e azzal? A munkának, a hitnek, a kitartásnak mindig meglesz az eredménye ugyanúgy, ahogy a tétlenségnek is. Hiszen még egyszer jegyezzük meg, csodák nincsenek!

Milány Kincső