Mobiltelefon a fa tetején

Különleges személyt láttak vendégül a komáromi katolikus egyházközségben augusztusban: Lépes Lóránt barátja, Gabriel Kwaku Mwanza egyenest Zambiából érkezett ide néhány hétre. A két pap Rómában kötött barátságot, ahol a Mária Rádió szerkesztőiként tanultak újságírást és mariológiát.

„Kwaku tapasztalt rádiósként vett részt a tanfolyamon, az első pillantásra szimpatikusnak találtam – meséli Lóránt atya barátságuk kezdetét. – Nyitott, mosolygós személyt ismertem meg benne. Hat éve hívtam meg először Komáromba, akkor még én fizettem a repülőjegyét. Most járt itt harmadszor: az utolsó két alkalommal már miseszándékokból összejött adományok fedezték utazása költségeit.”

Ezek szerint szinte már otthonosan mozog Komáromban? – kérdezem a valóban szüntelenül mosolygó, derűs Kwaku atyát.
Már ismerős arcok fogadnak – feleli. – Jól érzem magam az itteni közösségben. Jelenleg a szabadságomat töltöm, de szeretném kihasználni az időt arra, hogy megismertessem hazámat az itt élőkkel.

Zambia keleti tartományának nagyobb településén, a 2500 fős Chadizában él. Milyen várost kell elképzelnünk?
Zambiában hatalmas az életszínvonalbeli különbség a főváros (Lusaka) és a vidék között. Lusaka egy modern nagyváros, nyilván kicsit szegényesebb kiadásban. Chadiza azonban már más tészta. Nem hasonlítható össze az itteni várososokkal, de még falvakkal sem. Óriási a szegénység. Például csak a fővárosba vezető út aszfaltozott. Vannak üzleteink is, de azt se úgy képzeljük el, mint az ittenieket. Az emberek többnyire csak a legfontosabb dolgokat veszik ott, mint például a só vagy a cukor. Hogy mondjak egy példát: az átlagember a szappanhoz nagyobb tömbökben jut hozzá, aztán otthon annyit szelnek le belőle, amennyit akarnak. Ugyanazt a szappant használják mosakodásra, mint a ruháik tisztítására. A legtöbb községben nincs áram, azaz nincs mosógép sem.

A kútnál mosnak? Vagy a folyókban?
Sajnos általában nincsenek kutak sem – jelenleg azon dolgozunk, hogy környékünkön minden faluban legyen legalább egy kút. Ugyanis az emberek ugyanabból a folyóból isznak, mint ahol mosakodnak, és ahol mosnak. A mi vidékünkön sok a folyó, nincs vízhiány. A probléma, hogy nincs tiszta víz, ami számos betegséget vonhat maga után.

Ha nincs áram, akkor nincs internet vagy mobiltelefon se…
Nincs. A környéken én vagyok majdnem az egyetlen, aki rendelkezik számítógéppel. Sokan hozzám járnak, hogy megmutassak nekik ezt-azt, még a hivatalnokok is kikérik segítségemet. Ami pedig a mobiltelefonokat illeti, az egyik közeli faluban csak egyetlen mobiltelefon található. Azt is egy fa tetején tartják, mert csak ott van térerő; egy nejlon-zacskóban, hogy meg ne ázzon. A legnagyobb hangerőre van állítva. Ha csörög, valamelyik gyerek gyorsan felmászik érte.

Nem csupán a chadizaiak, hanem az egész környék lelki vezetéséért felelős. Mintegy 100 km-es körzet tartozik a keze alá…
Segédemmel, egy fiatal káplánnal 56 templomot/kisközösséget vezetünk, amelyeket 15 központba osztottuk be. Azonban ezt a 15 központot is csak két-három havonta tudjuk meglátogatni. (A közösségeket addig megbízott vezetők irányítják.) A ritka látogatás oka nem csupán a távolság: esős évszakokban a földutak gyakran járhatatlanná válnak. Akkora kátyúk keletkeznek, hogy hiába van autónk, egyszerűen nem tudjuk használni. Motorbiciklivel vagy kerékpárral lehet a legegyszerűbben közlekedni, de néha még azzal se. Ugyanis megesik, hogy egész egyszerűen leszakad egy híd egy folyó fölött – elsodorja a megnövekedett vízfolyam – és mi nem tudunk rajta átkelni. Hiába készült betonból: kispórolták belőle az anyagot. Esős évszakokban egyébként is nagyon veszélyesekké válnak a folyók: tele lesznek krokodilokkal, úgyhogy senki sem gázolhat át rajtuk két lábbal.

Az utazás nehézségein túl milyen problémákkal kell szembenéznie?
A lakosság 90%-a munkanélküli (a helyiek mezőgazdaságból élnek). A papoknak pedig sem az állam, sem az egyház nem ad fizetést. A gyülekezetnek kéne eltartania minket, ami havi 45-50 eurót jelentene. Azonban a legtöbbször ezt sem kapjuk meg. A gazdagabb családok segítenek minket élelemmel. Ugyanakkor vannak tőlünk sokkal szegényebbek is. Például nemrégiben egy idős, beteg asszonyt látogattunk meg, kiderült, hogy már három napja nem evett. Mit tehettünk volna? Természetes volt, hogy azt az ételadományt – 25 kg kukoricát – amit mi kaptunk, odaadtuk az éhező asszonynak. Környékünkön nem az a kérdés, mint itt, Szlovákiában, hogy mit együnk. Hanem hogy egyáltalán eszünk-e valamit aznap.

Az éhség megoldásán kívül miket vár el Önöktől a helyi közösség?
Nagy tisztelet övez minket, magasan a legműveltebbnek számítunk. Ezért az élet bármilyen problémájában segítséget kérnek tőlünk. Házastársi problémák vagy különféle viszályok elrendezése mind-mind a mi feladataink közé tartozik. Például a törzsi szokások szerint a lányokat 14-16 éves korban férjhez adják, annak ellenére, hogy a törvény szerint csak 18 év fölött lehetne házasodni. Ezek a lányok gyakran hozzám menekülnek, kérik, beszéljek a szüleikkel.

És sikerül jobb belátásra bírni őket?
Van, hogy igen, van hogy nem. A gyermekeknek Zambiában minden körülmények között engedelmeskedni kell szüleiknek, és ha egy 14 éves lány ellentmond nekik, az óriási tiszteletlenség. El is üldözhetik otthonról. Ilyen esetben nekem kell keresnem befogadó családot a rokonságában.

Kicsit olyan törzsfőnök szerepet kell betölteniük, nemde?
Egyáltalán nem rossz hasonlat. És ez annak ellenére így van, hogy Zambiában több kisközösséget törzsfőnökök, afféle kiskirályok irányítják, akiknek „uralkodása” apáról fiúra száll. Azonban a helyiek nem mindig elégedettek velük. Ilyenkor engem kérnek meg, beszéljek a törzsfőnökkel, térítsem jobb belátásra őket ilyen-olyan üggyel kapcsolatban.

Szeretne még valamit elmondani Zambiáról?
Talán most úgy tűnik, hogy Zambia nem „jó hely”, tele van megoldhatatlan problémákkal. Ugyanakkor az emberek békésen, szeretetben élnek egymással. Országunk nyugodt és békés – nem mellékesen pedig gyönyörű. Érdemes hozzánk látogatni: itt található például a Viktória-vízesés, a világ legszélesebb vízesése, számos nemzeti parkunkban pedig izgalmas szafarikon lehet részt venni.

Mit üzenne az itteni embereknek?
Az itteni élet a mi számunkra maga a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ugyanakkor azt látom, hogy nagyon sokan magányosak. Minket a szegénység összekovácsol, a mi erőnk és jókedvünk egymás segítésében, a közösség fenntartó erejében rejlik. Azt üzenném az ittenieknek: nyissanak egymás felé, legyenek egymás iránt nagyobb szeretettel. Segítsenek egymásnak, ahol tudnak. Csak így válhatnak erős közösségekké. Egy magányos embert jobban elsodornak az élet viharai. De ha ott áll mögötte egy erős közösség, nincs az a probléma, amit ne lehetne megoldani, túlélni.

Dráfi Anikó