Soós Tibor: „Becsületesen nyerni és tisztességgel veszíteni“
Ha komáromi kajak-kenu, akkor Soós Tibor. Az idén 70 éves sikeredző neve az évtizedek alatt valósággal összefonódott a sportággal városunkban, ami nagyban köszönhető odaadó munkájának és edzőként elért számos nagyszerű eredményeinek, köztük olimpiai, Európa- és világbajnoki érmeknek. Az edzői tevékenységéért Soós Tibor az új évben magától Zuzana Čaputová köztársasági elnöktől vehetett át magas rangú állami kitüntetést, a Ľudovít Štúr-érdemrend II. fokozatát. A legendás edzőt kezdetekről, legfőbb állomásokról, válogatottságról, a jövőről és természetesen magáról az érdemrendről is kérdeztük.
Szinte az egész életét végigkíséri a kajak-kenu. Sportolóként, edzőként és sportvezetőként is kivette részét a sportág népszerűsítéséből és számos tehetséges sportolót segített olimpiai, Európa- és világbajnoki érmekhez. De mikor kezdődött közös útja a sportággal? Hogy talált Önre a kajak-kenu?
– Akkoriban nem volt annyi lehetőség sportolni, mint manapság, ezért, ahogy szinte az összes gyerek, én is kipróbáltam minden elérhető sportágat. A kajak-kenuval 14 évesen, 1964-ben találkoztam először. Akkor mentem ki először az akkor még a Holt-Vágon lévő csónakházba. Tarr Gyuri édesapjával kenuztam együtt, de nemzetközi szinten nem értünk el komoly eredményt, mindössze a junior válogatottságig jutottunk el. Ő megnyerte a csehszlovák bajnokságot, én viszont főiskolára mentem. Eredetileg építőmérnöknek tanultam és tanár szerettem volna lenni. A családunkban nagyon sok tanító volt, a szüleim pedig valószínűleg ezért sem engedték, hogy én is arra a pályára lépjek. Vagyis egészen pontosan azt mondták, hogy ha éhen akarok halni, akkor legyek tanító. (nevet) A pedagógia viszont mindig is vonzott és nagy eséllyel ezért is élveztem annyira az edzősködést. Még a régi Holt-Vágon lévő csónakházban kezdtem el gyerekekkel foglalkozni, 25 évesen. Csupán a kajak-kenuból sosem tudtam volna megélni. Hobbiként űztem, de profi módon. A rendszerváltás után viszont már megengedhettem magamnak, hogy többet foglalkozzak a sportággal, már délelőtt és délután is ki tudtam járni a kajakházba. Mindig is az volt az álmom, hogy Komárom kitűnő természeti adottságai minél jobban ki legyenek használva. Az első csónakházat 1979-ben sikerült felépíteni, de ez még egy fa épület volt. 2001-ben aztán azt elbontották és helyette épült ez a mostani, ami egy minden tekintetben modern, mondhatni világszínvonalú létesítmény, mely méltó a klub sportolóihoz és az általuk elért nagyszerű eredményekhez.
Milyen helyzetben volt a ’70-es években a sportág és hogy változott a kajak-kenu népszerűsége az évek során?
– Ez is, mint minden más, hatalmasat változott. Mikor én kezdtem, még csak pár országban csinálták, csak a rendszerváltás után vált globális sporttá. Ezt az is hűen tükrözi, hogy a legutóbbi világbajnokságon már 88 ország vett részt és majdnem 20 ország szerzett érmet. Populáris sport lett és nem csupán a versenysport része. Rengetegen űzik, akár turisták is. Persze, nem atomfizika ez, de sok tapasztalat kell ahhoz, hogy az ember egy elég magas szinten tudjon vele foglalkozni. Jómagam is végigmentem egy elég hosszú úton, sok hibával, sok vereséggel, de ezek a vereségek vezettek rá a győzelmek útjára. Mindig azt szoktam mondani: meg kell tanulnunk becsületesen nyerni és tisztességgel veszíteni. Aki nem tud veszíteni, az inkább ne is sportoljon. Vereségből ugyanis mindig több lesz, mint a győzelmekből.
A szlovák válogatott edzőjeként számos nagyszerű eredményt ért el a különböző világversenyeken. De mi volt az első, úgymond kiugró eredménye és hogy jutott el a válogatott edzői posztjáig?
– Az első igazán komoly siker még ’89-ben volt, mikor Szabó Attila 10 km-en világbajnok lett. Történelmi siker volt, hiszen nemcsak Komárom, de Csehszlovákia első világbajnoka is lett ezzel. Be kell vallanom, akkor azt hittem, ez egy megismételhetetlen eredmény. 1998-ban aztán a Riszdorfer Misi – Bača Gyuri kettős nyert K2-ben, jöttek a K4-esek kiváló eredményei, az ember pedig szép lassan kezdett hozzászokni a jóhoz. (nevet) De emellett persze számos vereség is szembejött az úton.
A válogatotthoz lényegében a versenyzőinken keresztül kerültem én is. Mivel az egész négyes kajak, valamint egyes és páros kajakban is komáromiak voltak az ország legjobbjai, így tulajdonképpen aikus volt, hogy ne csak Komáromban, de a válogatottban is dolgozhassak velük. Hát így lettem a szlovák válogatott személyi edzője. Az időszak gyümölcse pedig két olimpiai érem és számos világbajnoki cím.
Hogy látja Ön a komáromi kajak-kenu jelenét és jövőjét?
– Jelenleg egy olyan edzői gárda áll rendelkezésre, akik a kajakházban nőttek fel és merem állítani, hogy sokkal jobban végzik munkájukat, mint én valaha. Persze az alapokat megkapták hozzá, de ebben a felgyorsult világban nagyon jól tudtak reagálni a dolgokra és meg tudják teremteni a megfelelő körülményeket a jó eredményekhez. Elképesztő csapatmunka folyik ott, jelenleg már 70-80 gyerekkel van foglalkozva és távolabbról is hoznak hozzánk fiatalokat. A létszám mellett pedig tehetségből sincs hiány, szóval nagyon optimistán látom a jövőt. Nem félek attól, hogy a jövőben ne nevelne ki a klub kiemelkedő sportolókat. Persze türelem kell hozzá és kellenek az adottságok is, de én azt szoktam mondani, hogy 30% az adottság és 70% a befektetett munka. Ha valaki azt mondja, hogy ez a gyerek tehetséges, de lusta, akkor az már nem tehetséges. Csak az a tehetséges, aki szorgalmas, amellett, hogy persze a kellő fizikuma is megvan hozzá.
A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának történelmi épületében január 2-án egy nagyszabású átadási ünnepség keretén belül vehette át Zuzana Čaputová köztársasági elnök kitüntetését, a Ľudovít Štúr-érdemrend II. fokozatát. Mikor szerzett tudomást a kitüntetésről és hogy zajlott maga az esemény?
– Három héttel az átadó előtt hívtak fel ezzel kapcsolatban és kérdezték, hogy elfogadom-e a díjat. Természetesen örömmel fogadtam el, viszont nem mondhattam el senkinek. Profin megszervezett esemény, az átadó előtt főpróba, látszódott tehát, hogy komolyan veszik. Velem együtt összesen húsz személyt tüntettek ki a közélet-, a sport- és a kulturális élet területeiről. Az átadó előtt bejött az elnöknő a díjazottak számára fenntartott helyiségbe és magam is meglepődtem, de név szerint mindenkiről fejből tudott mindent. Nagyon jó benyomást keltett. Ilyen téren egyébként szerencsésnek mondhatom magam, hiszen egy-egy kiemelkedő siker után találkozhattam már pár elnökkel, közéleti személyiségekkel. Pozsonyban egyszer még az angol királynővel is kezet foghattam. Idén leszek 70 éves, az ember erre a korára jó esetben össze tud gyűjteni pár elismerést. Komárom városa számos kitüntetéssel megköszönte már munkámat, az olimpiai ezüstéremért a Szlovák Olimpiai Bizottság ezüst körökkel jutalmazott, viszont ez volt az első állami kitüntetés, melyet kaptam. De ilyenkor mindig eszembe jutnak Presser Gábor szavai, miszerint: „A kitüntetést nem megérdemlik, azt adják.” (nevet)
A fantasztikus sikerek után edzői karrierje végül a 2012-es Olimpia előtt ért véget. Mostanában már talán valamivel nyugodtabban telnek napjai. Mivel tölti jelenleg szabadidejét?
– Szeretek olvasni, emellett próbálok minél többet mozogni, sportolni. Ezen kívül 6 unokám van, szóval egyáltalán nem unatkozom. A kajak-kenutól viszont nem tudtam és nem is akartam eltávolodni. Továbbra is az életem szerves részét képezi. Amikor tudok, kijárok a kajakházba és továbbra is szívesen segítkezem a klub körül, ha igény van rá. Mit mondjak, hiányzik az a közeg. A klubélet mindig is a kajak-kenu sportág egyik elemi része volt. Mindent együtt éltünk meg. Legyen az születésnap, névnap, bárminemű összejövetel, sikerek vagy sikertelenségek. Tényleg, mint egy család.
(György Ádám; megjelent: az AhojSzia havilap januári számában)
