A komáromi „hűség szobra” lilában

Immár tíz éve ölti magára a lila-fehér mezt, az utóbbi évtizedek egyik leghűségesebb KFC játékosa. Hívták őt sok csapatba ötödik ligától a második ligáig, de valamennyi kérőjét visszautasította.

Ez a remek srác szinte naponta ingázik szülőfaluja Nagykér és Komárom között, de még senki nem hallotta őt fáradtságra és egyéb okokra hivatkozni. Amikor játékostársai edzés után már odahaza pihennek, ő még kocsiban ül. Egy gyors számítás szerint, az elmúlt tíz esztendőben több mint 200 ezer kilométert autózott le a két település között. Ez már magában is nagy dolog, és akkor még nem beszéltünk a lényegről, a fociról. Kökényesi Attila, hosszú évek óta a KFC egyik meghatározó, csupaszív játékosa, évekig a csapatkapitányi teendőket is ellátta. Vele beszélgettünk ennek a kevesek által számon tartott jubileumnak a kapcsán.

– Egyáltalán, hogyan kerültél Komáromba?
– A nyitrai FC-ben nevelkedtem, ahol szinte valamennyi korosztályos csapatban játszottam. Aztán felcseperedtem, és bekerültem a felnőtt fakóba, de nemsokára jött a katonai behívó, így Párkányban folytattam, ahol kilenc hónapig rúgtam a labdát. Éppen akkor hívták Szórád Csabát az FC Nyitra első csapatához, a két klub között született egy megállapodás, mely szerint valakit adnának cserébe. A KFC akkori edzője, Mészáros Laci, engem választott. Tetszett neki a játékom, de az is szempont volt nála, hogy tudok magyarul, így nem lesz nehéz beilleszkednem a csapatba. Megmondom őszintén, tíz évvel ezelőtt nem terveztem, hogy sokáig maradok, de aztán egyre jobban kezdtem magam érezni. Jó kollektívába csöppentem, meg a közeg is többségében magyar…

– Tíz év alatt sok mindent kitapasztaltál Komáromban. Bizonyára voltak szép és kevésbé szép élményeid. Az évek alatt megfordult a fejedben, hogy esetleg kipróbálnád másutt is?

– Komáromi éveim alatt sok klubból megkerestek, de én nemet mondtam többek közt Érsekújvárnak, Verebélynek, Ógyallának, Gútának, Ímelynek és még több más klubnak is. Valahogy összenőttem Komárommal, nehezen tudnám elképzelni másutt az életemet, mint itt, és természetesen szülőfalumban Nagykéren. Néhány héttel azután, hogy Komáromba igazoltam, Hámori Vladimír vette át a klubot, és megkezdődött egy csodálatos korszak, amely ittlétem alatt kétségkívül a legszebb és legsikeresebb volt. Kár, hogy olyan rövid ideig tartott. Utána azonban nagyon beborult az ég a komáromi foci felett, emlékszem, Lednické Rovneban tíz játékossal léptünk pályára, abban az évben ki is estünk a III. ligából. Akkor megfordult a fejemben a távozás gondolata, de aztán győzött a klubszeretet és a jövőbe vetett hitem. Három-négy évvel ezelőtt aztán végleg eldöntöttem, hogy ha nem hívnak magasabb osztályba, nem változtatok klubot. Nem hívtak, tehát maradtam.

– Tíz év alatt szinte minden játékos kicserélődött melletted, jelenleg kihez fűznek a legjobb baráti szálak?
– Ha jól számolok, bizony mindenki kicserélődött. Uzola Pista ugyan itt volt, de aztán ő is távozott, hogy magasabb osztályban próbáljon szerencsét. Most ismét egy csapatban játszunk. Természetesen, mindenkivel jó a viszonyom a pályán és öltözőben egyaránt, de ha konkrét személyre gondolsz, akkor Mišo Podluckýt kell megemlítenem, akivel különösen jól működik a baráti kapcsolatunk. A pályán külön tiszteletemet élvezi Nagy Jóska, akit ezen a szinten egy egészen kimagasló játékosnak tartok, és természetesen a nagy tapasztalatokkal rendelkező Szórád Csaba.

– Éppen ő vette át tőled a csapatkapitányi szalagot. Nem vetted ezt rossz néven?
– Egyáltalán nem. Csaba komáromi nevelésű játékos, idősebb is nálam, meg olyan tapasztalatokkal rendelkezik, amilyenekkel senki más a csapatban. Egy igazi vezéregyéniség.

– Milyennek látod a klub mai helyzetét?
– A tél folyamán sok probléma merült fel a klubban, nagy volt a játékos-mozgás, lecserélődött a klubvezetés és új edző is érkezett. Ha akkor valaki azt mondta volna, hogy tavaszszal 29 pontot szerzünk, és a dobogón végzünk, talán még én is megmosolyogtam volna. És lám, úgy a csapat, mint a klubvezetés bizonyította, hogy hazai, illetve környékbeli játékosokkal is meg lehet oldani ezt a bajnokságot, sőt még a III. ligát is. Nagyon sokan lebecsülik ezt a klubvezetést, pedig ők azok, akik kemény munkával nyugalmat és egyfajta biztonságérzetet hoztak a klubba. Amit talán minden játékos és szurkoló joggal elvárna ebben a szép városban, az egy műfüves pálya, és a jelenlegi pálya szőnyegének a kicserélése volna. Ezt persze a klubvezetés megoldani nem tudja, de nagyobb városi összefogással ez is elérhető lenne.

– Bizonyára vannak még terveid, hiszen a 30 éves kor focistáknál tulajdonképpen az igazi érettséget jelenti. Elképzelhető, hogy egyszer majd a KFC-ben fejezed be pályafutásodat?
– Az igazat megvallva, pályafutásomat szülőfalumban, Nagykéren szeretném majd egykoron befejezni, ahol először rúgtam labdába. Hogy mikor, azt még természetesen nem tudom, de szeretnék még Komáromban bajnoki címet, rosszabb esetben feljutást ünnepelni. Persze, ha a szakvezetés igényt fog tartani a játékomra. Néha azért már elgondolkodom bizonyos dolgokon, a napi 100 kilométer utazás is eléggé macerás, maradjunk annyiban, hogy pályafutásomat illetően, maximálisan fél években gondolkodom előre. Most az őszi idény a fontos, aztán majd télen meglátjuk.

– Édesapáddal szinte minden hazai mérkőzésen lehet találkozni a lelátón, de idegenbe is gyakran elkíséri a csapatot. Ebből az jön le, hogy jó a családi háttered.
– Igen, valóban nagyon jó. Mi egy sportszerető család vagyunk, bátyám is aktív játékos volt Nagykér csapatában. Most is gyakran focizik baráti társaságával. Szüleim egykor úgy gondolták, hogy a gyerekek inkább sportoljanak, mint egyéb, haszontalan tevékenységet folytassanak. Minden támogatást megkaptam és most is megkapok tőlük, amiért nagyon hálás vagyok. Persze, leghűségesebb szurkolóm az édesapám, de édesanyám is odateszi magát nyugodt felkészülésem érdekében. •

– Ha megengedsz még egy teljesen magánjellegű kérdést. A csapat idősebb, tapasztaltabb játékosai közé tartozol, akiktől egyre gyakrabban megkérdezik, hogyan áll a családalapítással…?
– Sem a pályán, sem az élet egyéb területein, soha nem kapkodtam el dolgokat. Mindennek elérkezik az ideje, amikor annak el kell érkeznie. A családalapításnak is. Az első nagy lépést szeptember 7-én tervezzük megtenni nagycétényi menyasszonyommal, amikor oltár elé vonulunk, úgyhogy utána már ez a kérdés sem lesz kérdés. Hacsak nem én teszem fel fiatalabb játékostársaimnak.

Kökényesi Attiláról mondták
Gyurenka István, edző:
„Az igazság az, hogy amikor Attila a KFC-hez érkezett, én éppen akkor távoztam, tehát cseréltük egymást. Persze, sokszor láttam őt játszani, de igazából csak az utóbbi három hónapban ismerhettem meg közelebbről. Bennem egy történet maradt meg Attilát illetően, ami talán a legjobban érzékelteti az ő nagyságát. Az egyik bajnoki mérkőzésünkön nem igazán ment a csapatnak, hogy egészen pontos legyek, eléggé lélektelenül játszottunk. Nem messze a kispadunktól, Attila egy csodálatos becsúszással állította meg az ellenfél csatárát, majd felugrott, és teli torokból ordítani kezdett: Srácok, ébredjetek már fel! Ettől a pillanattól kezdve teljesen megváltozott a játékunk, és győzelemre vittük a találkozót. Hát, ilyen egyéniség a mi Attilánk”.

Szórád Csaba, csapatkapitány:
„A csapat egyik legtapasztaltabb, legmegbízhatóbb játékosa, akiből soha nem hiányzik a lelkesedés. Mindig lehet rá számítani, akár a pályán, akár a pályán kívül. Az öltözőben is jó hangulatot tud kelteni. Amikor a csüggedés jelei kezdenek megjelenni, mindig jön egy Attila beszólás, amitől valami folytán a csapat feltámad. A humora is kiváló, egy-egy Attila által előadott vicc után, szinte visszhangzik minden a nevetésünktől. Csak nehezen tudnám elképzelni ezt a remek kollektívát nélküle, ő ide tartozik közénk. Ja, és még valami. Azok a csodálatos sütemények, amelyeket néha hoz a csapatnak, valami fenségesek. Ezúton is köszönjük az anyukájának!”

(Böröczky József – DELTA hetilap)