Kultúra 2014. 12. 24.

Két gyerekkel a karácsonyfa alatt – Beszélgetés Olasz István színművésszel

Egy gyermek születése – legyen szó nőről vagy férfiről, kétkezi munkásról, tudósról vagy művészről – mindnyájunk életét megváltoztatja. Ez nem mindig könnyű, a legtöbbször azonban úgy érezzük: létezésünk csak most nyert értelmet, most vált kerekké. Olasz Istvánnal, a Komáromi Jókai Színház színművészével beszélgettünk a karácsonyról, a család melegéről, és arról, hogyan változtatta meg az apaság.

Gyermekeid, Lilike és Danika, két és fél éve, illetve négy hónapja születtek….

Éppen a legjobb időszakban jöttek világra. A feleségemmel, Andival ekkor már hat éve voltunk együtt, ebből két évet házasságban. Elég időt adtunk magunknak ahhoz, hogy kettesben, úgymond szabadon is éljünk, de már ne is húzzuk túl fölöslegesen a gyerekvállalást. Az volt a helyzet, hogy már nem is tudtam annyira kiélvezni a szabadidőmet. Úgy éreztem, már eleget szórakoztam, láttam a világból, már hiányzik valami… És ekkor, 31 éves koromban érkezett Lilike, majd Danika.

1

Apás szülés volt?

A körülmények úgy hozták, hogy nem tudtam ott lenni. Sokan kérdezik, milyen érzés volt először a karjaimban tartani őket? Én tudom, hogy a nagykönyvben piros betűkkel az van megírva, hogy “ekkor értettem meg, hogy apa vagyok”, vagy valami ilyesmi, de nem így történt. Nem tudok ilyen nagy dolgokat mondani. Amikor a kislányomat először a kezembe vettem, egyszerű, természetes örömet éreztem. Az apaság érzésének kialakulása inkább lassan, fokozatosan történt, attól kezdődően, hogy a feleségem áldott állapotba került. Hiszen én is ott voltam az ultrahang-vizsgálatoknál, simogattam a pocakját, amikor rugdosott a pici… Engem leginkább az apró, hétköznapi örömök döbbentenek rá, milyen nagyszerű dolog apának lenni. Amikor látom őket enni, mosakodni, aludni. Amikor elsétálok Lilikével az üzletbe, és egész úton ott csacsog nekem. Amikor elviszem a hintásparka, és hallom kacagni. Amikor doktor néniset játszunk, és fontoskodva megtapogatja a hasamat, meghallgatja a szívemet. Amikor megérzem Danika kisbaba-illatát… Szerencsére a foglalkozásom megengedi, hogy sok időt töltsek velük. Minden attól függ, éppen próbálok-e vagy sem az új darabban. Ha nem, akkor az adott hónapban elég sok szabadidőm van, és ezt alaposan ki is használom, hogy a gyerekeimmel lehessek.

Szigorú apuka vagy?

Csak akkor, ha Lilike nagyon kihúzza a gyufát, egyébként nem jellemző. Igyekszem az ő kis világukat megérteni, ugyanakkor fontos, hogy a gyerekekben kialakuljon egyféle tisztelet a szülei iránt. De nem akarom ezt “beállítani”, nem törekszem tudatosan ilyesmire.  Egy normális gyerek-szülő kapcsolatban, ahol kölcsönösen szeretik és odafigyelnek egymásra, előbb-utóbb maguktól kialakulnak a megfelelő erőviszonyok. Ha egy apa azt szeretné, hogy respektje legyen, akkor foglalkozzon sokat a gyerekeivel. Másképp nem fog menni.

3

Ki hordja otthon a nadrágot? Te, vagy a feleséged? Értem ezalatt: ha a gyereknevelésről van szó, többnyire a nők a “főnökök”, a férfiak csak kisegítenek. Nálatok is így van?

Egyáltalán nem! Együtt neveljük a gyerekeket, ugyanúgy pelenkázok, etetek, fürdetek, mint a feleségem. Mindenből kiveszem a részem, egyetlen dolgot kivéve. A gyerekruhák beszerzése az ő feladata! Ez engem egyáltalán nem érdekel – ő viszont szeret vásárolgatni. Egyszóval nem vagyok az a kétbalkezes manus, akire Isten őrizz rábízni a gyerekeket, mert a végén még összedől a ház. Ezért ha Andi egy picit ki akar zökkenni a kerékvágásból, és el szeretne menni színházba, moziba vagy akár egy kávéra a barátnőivel, szívesen otthon maradok a kicsikkel. Ezen sokan csodálkoznak is, kérdezgetik: tényleg, rá mered bízni a Pityura a gyerekeket??? Ezen viszont én csodálkozok: miért ne lehetne rám bízni őket!? Az én gyerekeim is, és szeretek velük lenni. Egyébként pedig fontos, hogy a feleségem is ki tudjon mozdulni, fel tudjon töldődni. Attól még, hogy gyermekeink születtek, nem állt meg az élet, nem zárkóztunk be a négy fal közé.

Játékos apuka vagy, toleráns férj. Mit gondolsz, a szakmád – hogy minden este valaki más bőrébe kell belebújnod, hogy sokat kell nevettetned – segít abban, hogy ilyen családfő legyél?

Úgy mondanám: a szakmám egész egyéniségemet helyre rakta, kiegyensúlyozottabbá tette, függetlenül az apaságtól. Ha nem erre a pályára kerülök, ma nem az lennék, aki vagyok. Azelőtt zárkózott, kissé visszahúzódó srác voltam. Nem egy nyámnyila, aki kukkot se tud szólni – inkább afféle jólnevelt gyerek. Egy jófiú, akinek a határai ettől eddig terjednek… A pályám által nyitottabb, érdeklőbőbb, empatikusabb lettem, és természetesen nem okoz problémát társaságban megnyilvánulni. A színház, a színész-lét tehát harmóniába hozott önmagammal. Márpedig egy önmagával harmóniában lévő ember a léte minden területén harmóniát vonz be…

2

És az, hogy apa lettél, megváltoztatott valamit az életedben?

Engem, az Olasz Pistát nem. Ugyanaz az ember maradtam aki voltam. Mégis megváltoztatott valamit: az értékrendem lett más, szilárdabb. A helyükre kerültek a dolgok: a legfontosabb a család, a gyerekek, aztán a színház, és utána jöhet minden más. Elsősorban hozzájuk igazítom az időmet és a dolgaimat. Az egészet úgy tudnám összefoglalni: először a színház segített, hogy helyre tegyem az egyéniségemet. 31 éves koromra benőtt a fejem lágya, beértem. És ekkor jöttek a gyerekek… Velük pedig kerekké vált, kiteljesedett az egész.

Közeledik a karácsony. Az első alkalom, hogy már négyen ültök a karácsonyfa alatt…

Ez a mostani valóban más lesz, és nem csupán Danika miatt. Most először fogunk szűk körben karácsonyozni. Eddig ugyanis hol az én, hol a feleségem szüleinél töltöttük a karácsony estét. Távol laknak, Galántán illetve Királyhelmec mellett, és az ünnepeket természetesen igyekeztünk összehangolni a családlátogatásokkal. A nagyszülőkkel együtt töltött Szentestének is megvan a maga varázsa. Viszont négyesben talán meghittebb lesz, és már igazán a mi kis családunkról fog szólni. Aztán a következő napokban, hetekben meglátogatjuk a rokonságot is.

Egyesek az egész lakásukat, házukat “felvillanyozzák” az ünnepekre, évről évre lelkesen vásárolják az újabbnál újabb karácsonyi díszeket, míg mások nem csinálnak nagy ügyet az egészből: előveszik a műanyag fát a pincéből, aztán kész… Ti milyen típusúak vagytok?

Se ez, se az: valahol a középúton járunk. Nem tudok azonosulni ezzel a szinte őrületté vált “Hollywoody karácsonnyal”, amikor az egész ház csillog-villog, és már három Mikulás akar bemászni az ablakon. De a teljesen puritán díszítés is távol áll tőlünk. Gondolkodtunk mi is a műkarácsonyfán – de nem tudunk megválni az élő fenyőtől. Annak megvan a maga hangulata, varázsa, ami talán már akkor ránk ragad, amikor még nincs is lakásban – csak kiválasztottuk a nekünk tetszőt. Sosem választunk nagy, reprezentatív fát, jobban szeretjük a kisebbeket. Az egyszerű, de kedves, ízléses dekorációt kedveljük, amely segít a meghitt, családias hangulat kialakításában.

(Hübschné Dráfi Anikó)

 

Szólj hozzá!